Stimulus vezényszóra
Csirkét minden fazékba, kocsit minden garázsba! - ez volt az 1933-as világgazdasági válságból való kilábalás reményt keltő jelszava az új elnök, F. D. Roosevelt szájából. Ma a helyzet nem ennyire drámai: Amerikában autó és élelem szinte mindenkinek jut. Igaz, az állásvesztés félelme valóban a 70 évvel ezelőtti időket idézi. Obama elnök az új munkahelyek millióinak teremtéstét ígéri. Talán be is váltja. Egy biztos: a világgazdasági válság akkor is, most is megváltoztatta az emberek viszonyát a pénzhez, az államhoz és a jóléthez általában. Nagyon jól illusztrálja ezt az egykoron híres Harvard-professzor, Kenneth Galbraith, aki azt írta: "1923-ban, Németországban olyan sok pénz volt, amely a saját súlya alatt értéktelenné vált. Tíz évvel később az Egyesült Államokban alig volt pénz. Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben volt mit tanulni a pénzgazdálkodásról. A bankok nem tudtak annyi időre bezárni az 1929-es válság idején, hogy az emberek belássák: egy modern gazdaság miként működik - vagy nem működik - pénz hiányában."
Fizetési ígérvény pénz helyett
Galbraith emlékeztet, hogy azokban a válságos időkben, akinek volt állása vagy némi vagyona, saját fizetési ígérvénye fejében hozzájuthatott árukhoz. Akinek nem volt sem állása, sem pénzzé tehető vagyona, semmire sem számíthatott. Az amerikai gazdaság ekkor rendkívül alacsony szinten működött, és sokkal több kiszolgáltatottságot, szenvedést okozott a pénz hiánya, mint amilyet az elértéktelenedett tengernyi pénz okozott Németországban. Mindkét tapasztalat beégette magát a két nemzet emlékezetébe. Erre ma muszáj emlékezni. Mint ahogy arra is, hogy 1933-ban Amerikában 4004 bank ment csődbe, és nem tudott kinyitni a március 14-i bankszünet után. 1934-ben már csak 62 bank ment tönkre, amelyből viszont csak kilencnek volt szövetségi betétbiztosítása. 1945-re a bankcsődök száma egyetlen darabra csökkent.
A születése idejében éppen a maihoz hasonló érvekkel (a jó bankok fizetik a rosszak veszteségeit) sokat szidott Szövetségi Betétbiztosító, az FDIC megtette a magáét, száműzte az Amerikában csak wildcat bankingnek (vadmacska banküzemnek) nevezett gyakorlatot. A pénzügyi globalizáció az elmúlt húsz évben már új játékteret nyitott, amelyben nemzetközi biztosítékok és fegyelmező erők még nem épültek ki, a vadmacska banküzem új nemzetközi vadászterülettel bővült. A pénzügyi válságtól súlyosan érintett országok kormányfői ezt tudják, a rendkívüli G20 csúcsértekezlet mégis lesöpörte az asztalról a nemzetközi bankfelügyelet létrehozásának ötletét.
A mai válság elhúzódása reális veszély. A november 15-i rendkívüli G20-as csúcsértekezleten merült fel először a globális stimulus igénye. A fiskális stimulus, amely az IMF szótárában kifejezetten szokatlan, a korábbi idők fényében szitokszónak, de minimum mumusnak számított. A helyzet azonban nagyot változott.
Tetemes vagyonveszteség
A pénzügyi válság nyomán kialakult tetemes vagyonvesztés és a privát szféra (cégek és magánemberek) fogyasztásának drámai visszahúzódása rendkívüli helyzetet teremtett, először az Egyesült Államokban, majd a világ fejlettebb felében. A visszaesés arányai azonban mégis jóval mérsékeltebb válságszóhasználatot és kevésbé drámai hangot indokolnak. A kereslet mostani összehúzódásának mértéke évi néhány százalék ugyanis - összehasonlítva az 1929-es válság Amerikát érintő, közel 20 százalékos GDP-kieséssel, akár szerénynek is mondható. Tekintve azonban az amerikai gazdaság hatalmas méretbeli növekedését az elmúlt hetven évben (melynek során a reál GDP a 13-szorosára nőtt), a munkanélküliség mai felduzzadásának abszolút számai (havi 150-200 ezer új állástalan) teljesen valós veszély forrásai.
A második világháború utáni időszakban nem volt ilyen fenyegetettség az USA-ban. 1929-33-ban a mélypont 25 százalékos munkanélküliséget produkált. Ilyen szintre ma nem kell gondolni (legfeljebb két számjegyűre), de így is munkahelyek milliói forognak veszélyben. A kérdés az, hogy mit tehet egy fiskális élénkítő (stimuláló) politika, amely 180 fokos fordulatot jelent az elmúlt közel négy évtizedben nemkívánatosnak tekintett keynesiánus politikához képest. A fiskális politika eszközeire támaszkodó, beavatkozó gazdaságfilozófia elveszítette a hitelét az 1970-80-as évek inflációs időszakaiban, és a munkapiacon kontraproduktívnak bizonyult. A jelenlegi helyzetben most mégis újra előtérbe került. Ennek egyik magyarázata a következő. A korábbi válságokhoz viszonyítva most az a különbség, hogy ezúttal a bankrendszerben keletkeztek a problémák először, és csak utána terjedtek át a tőkepiacokra, majd a hitelszűke fojtotta le a termelőszférát.
A 2001-es terrortámadás után Bush elnök első nyugtató, lényegében válságkezelő (értsd: konjunktúrát fenntartó) felszólítása az volt, hogy tessék menni, vásárolni. Ma a bankoknak üzenik azt a kormányok, hogy tessék újra hitelezni, segítünk (például tőkeinjekcióval, garanciával). A legfontosabb feladat ma a bankrendszerek működésének visszaállítása a majdhogy fagyközeliről a normál üzemi hőmérsékletre (1929-33-ban pont ezt mérték fel rosszul). Abban is különbség van, hogy a hagyományos monetáris politika eszköztára, amely a modern felfogásban lényegében az inflációkövetésre és a kamatpolitikára korlátozódik, mostanság nem igazán működőképes, mert a kamatok eleve alacsony szinten állnak. Ezért a gyors beavatkozás lehetséges módja a jól megtervezett fiskális élénkítés. Ez részben adócsökkentést, részben kellően célzott állami költést jelent, amelyek együtt gyorsabban lehetnek képesek visszaállítani a gazdaság összkeresletét.
Nagyon fontos azonban, hogy a kormányzati beavatkozást meglépő állami szervek azonnal elkötelezzék magukat a rendkívüli fiskális lépések (főleg a célzott költések) ideiglenes jellegére, illetve utaljanak a leállítás lehetőségére is. Magyarul: a rendkívüli helyzetben a rendkívüli stimulus valóban segíthet, tartósan azonban nem maradhat az eszköztárban (majdnem olyan ez, mint a stimuláló idegrendszeri gyógyszer: kis időre, kis adagban kell, de ha hozzászokunk, baj lesz).
További fontos, rendkívüli mozzanat, hogy a fiskális lépéseknek ezúttal együtt, azaz majdnem globálisan, vezényszóra kell megszületniük. Jelentős külpiaci nyitottság esetén kis és nagy országok egyaránt ki vannak téve annak a veszélynek, hogy ha egyedül stimulálnak, akkor azzal importlehetőségeket teremtenek más országoknak, azaz a stimulus ereje otthon elvész. Ezért különösen fontos az egyszerre megvalósuló, összehangolt lépéssorozat. Az IMF, amely korábban esküdt ellensége volt a fiskális aktivizmusnak, most másként látja a keresletélénkítés kockázatait. Ma úgy véli: a visszahúzódó kereslet nemkívánatosan nagy kibocsátás-csökkenést, deflációt és likviditási csapdát eredményezhet, amelyből a kikecmergés még fájdalmasabb és hosszadalmasabb lehet. Az orvosi hasonlatnál maradva lehet, hogy a legrosszabb esetben defibrillátort kell segítségül hívni a nagy gazdaságok keringésének visszaállításához. Ezt tényleg jobb elkerülni.
Irányt vált a valutaalap
De van egy még nyomósabb ok is a fiskális lépések elfogadására. Az IMF és a fejlett ipari országok kormányai belátták, hogy az igazi nagy veszély a népesedési fiskális tehetetlenségi nyomás, amely a nyugdíj- és jóléti rendszerek jövőbeli plusz pénzügyi terheit jelenti. Ez a nyomás már a jelenben is messze nagyobb, mint a válságkezelő kormányzati stimulusra szánt, ugyancsak hitelből finanszírozott összegek. Vagyis a jövőbeli fiskális teher súlya mellett eltörpül a jelenlegi többletfinanszírozási igény. Tehát a szebb jövő érdekében fel kell vállalni a költségvetési expanziót.
De mielőtt teljesen elérzékenyülnénk a pozitív kilábalási forgatókönyvek világában, nem árt emlékeztetni: nem minden ország engedhet meg magának költségvetési expanziót a jelenlegi helyzetben - az IMF a megváltozott gondolkodásában sem. Magyarország is ilyen kivétel. Főleg azért, mert nálunk nem a belső kereslet elvékonyodása a fő probléma, hanem sokkal inkább az állam és bankrendszer külső finanszírozása a gyenge pont, valamint az exportpiacainkon kialakuló dekonjunktúra. Ne felejtsük el: elsősegélyt kaptunk, amikor a saját kvótánk 1015 százalékát, tehát lényegében annak tízszeresét kitevő, rendkívüli IMF-hitelt felvettük. Az IMF által támogatásra méltónak talált hitelkérelem programígérete szerint a magyar kormány olyan lényeges fiskális kiigazításokat léptet életbe, amelyekkel az államháztartás finanszírozási igénye csökkenni fog. Nekünk stimulálni is kevesebből kell.
Mindezek alapján mi, magyarok abban reménykedhetünk, hogy a legfőbb exportpiacainkon a fiskális élénkítő lépések sikerrel járnak, és belátható időn, egy-másfél éven belül ott visszatér a fogyasztók és a beruházók bizalma a válságot megelőző szintekre. Újra nőhet a magyar export rendelésállománya.
A "csirkét a fazékba, autót a garázsba" jelszót pedig nyugodtan elfelejthetjük, lehet új jelszavakon morfondírozni. Egy erős stimulálót magam is ajánlok: méltányos árú zöldenergiát minden háztartásba, ha azmegvan, elektromos autót a garázsba!
A szerző a Corvinus Egyetem világgazdaság tanszékének vezetője
