Türelmi zóna
A vasárnapi újabb rendkívüli csúcs - melyek sorozatát még a francia elnökség nyitotta meg a múlt fél évben - is ezzel az önmegnyugtatással zárult. Egységben az erő, csak semmi blokkosodás. Ha egy tagállam segítségre szorul, majd azt meg is kapja.
Az elemzők azonban korántsem ilyen derűlátók. A szétesés jeleit véli felfedezni az állandó tanácskozásokban és hirtelen ötletekben Karel Lanoo, a brüsszeli Center for European Policy Studies igazgatója. A hétfői Financial Timesban pedig arról cikkezett Wolfgang Münchau, hogy az elégtelen globális politika még sokba fog nekünk kerülni. Minthogy elemzőtársa, Martin Wolf már kifejtette véleményét az amerikai gazdasági csomagról a befolyásos brit lap ugyanezen hasábjain, Münchau arról elmélkedik, hogy az európai döntéshozók még mindig nem értették meg, milyen súlyos helyzettel állnak szemben.
Nem mertek például előrelépni az európai bankfelügyelet megteremtése felé sem. A bizottság, amelyet Jacques de Larosiére, volt valutaalapi igazgató vezetett, eleve olyan javaslatokat terjesztett elő egy laza felügyeleti hálózat létrehozására, amelynek esélye lehet arra, hogy a tagországok rábólintanak. De ennél is súlyosabb, hogy miközben idén az EU tagországait háromszázalékos visszaesés fenyegeti, az uniós gazdaságélénkítés gyakorlatilag nem éri el a nemzeti össztermék egy százalékát, s az intézkedések összehangolása is akadozik, ezért hatásuk ennél is kisebb lesz.
A vasárnapi találkozón szó esett egy kelet-európai stabilizációs alap létrehozásáról is, amire Münchau szerint valóban szükség lenne, ám leginkább a mielőbbi euróbevezetésre. Az említett alap ötletét lényegében lesöpörték az asztalról az állam- és kormányfők, de egyelőre nem világos, miért. Azért, mert Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő vetette fel ezt a kérdést igen élesen?
Az ötletet nyugat-európai nagybankok adták, amelyet aztán kedvezően fogadott az osztrák kormány. De valahogy magyar javaslat lett belőle. Érzékelhető volt némi elhatárolódási szándék, még az érintett új tagállamok részéről is, hogy azért ne vegyék őket egy kalap alá, nincs mindenki egyformán nagy bajban (akkorában, mint a magyarok és a lettek, akiket a Nemzetközi Valutaalap és az EU kölcsöne mentett meg a fizetésképtelenségtől). De a cseh elnökségnek és Barroso bizottsági elnöknek az a szép gondolata, hogy az unióban nincsenek blokkok, nincs kelet és nyugat, észak és dél, azért szintén megkérdőjelezhető, hiszen ősz óta rendeztek Párizsban, Berlinben és egyebütt is külön csúcstalálkozót az eurózóna, illetve a G7-ek és G20-ak európai tagjai számára.
Az eseti támogatás meghirdetése, s annak elismerése, hogy a nyugat-európai bankok felelősséggel tartoznak leányaik iránt, persze fontos fejlemény, ám ez a probléma lassan már fél éve gyötri elsősorban az új tagállamokat. S mind ez ideig Brüsszelben a felvetést nem is értették, nem is akarták meghallani. Ám ha most meg is hallják, aligha változtat azon a tényen például, hogy a világgazdasági válság miatt Kelet-Európába alig áramlik külföldi tőke, sőt egyes államokból inkább még az is távozik, amely korábban odament. Holott ez volt a gazdasági növekedés és az országok finanszírozásának legfontosabb eleme. Az elemzők által felvetett, ám Brüsszelben egyelőre tabunak számító gyors euróbevezetés kétségkívül fokozhatná a bizalmat, bizonnyal oldhatná a hitelhiány által kiváltott pénzügyi görcsöket, de további kérdéseket is felvetne.
Ezekről és a továbbiakról rendezett nemrégiben az Európai Parlament konferenciát, részben a magyar Becsey Zsolt (Európai Néppárt-Fidesz) kezdeményezésére. A meghívottak között volt Leszek Balczelowicz volt lengyel jegybankelnök és Szapáry György, az MNB volt alelnöke. Azt mondták: a zóna egyre kívánatosabb, de egyre nehezebb lesz bejutni, ahogy a befelé vágyakozók egyre messzebb kerülnek a feltételek teljesítésétől.
Az euróbevezetés előnyeit és hátrányait taglaló részletes előadásokból annyit érdemes e cikk keretében kiemelni, hogy Balczerowicz utalt a maastrichti kritériumok (költségvetési hiány, infláció, államadósság és kamat számszerűsített mértéke) közgazdasági tartalmának gyengeségeire, belső összhangjának hiányára, hiszen a feltételrendszer teljesen eltérő gazdasági helyzeteket próbál közös nevezőre hozni. - Nem gyógyír minden kockázatra az euró - mondta Szapáry György.
A gazdaságok túlfűthetik magukat, romolhat a versenyképesség, s e veszélyekkel is tisztában kell lenni. De nyilvánvaló egy további súlyos kihívás is, amelyről európai lapok mind többet cikkeznek: miközben az eurózónában egyes országokat valóban nem fenyeget valutaválság, addig államkötvénykrízis igenis lehetséges. A világgazdasági válság miatt gyorsan eladósodó államok (például Írország, Nagy-Britannia, Olaszország, Görögország, Belgium) egyre nehezebben finanszírozzák a deficitjüket, s felmerül, vajon őket ki menti meg.
Lehet, hogy egy nyugat-európai alapra is szükség lenne, lehet, hogy a Nemzetközi Valutaalapnak kell majd beavatkoznia. Ha ez utóbbi bekövetkezik, az nagyon rossz fényt vet majd a valutazónára. De már pusztán a lehetőség is világossá teszi, hogy a "mindent megold, mindentől megvéd az euró" mítosza szertefoszlott, s a tömeges szabálysértések miatt lényegében a sokat emlegetett maastrichti kritériumok is tarthatatlanok. Nincs helyettük más, s a mai felfordulásban esély sincs rá, hogy szakértők ezt a szerteágazó politikai és gazdasági kérdést is végiggondolják.
Ezért hamvába holt az a magyar ötlet, hogy legalább az előszobában, az árfolyamrendszerben ne kelljen két évet eltölteni. Ezt a türelmi zónát ugyanis azért alakították ki az euró megálmodói, hogy a valóságban legyen idő megnézni, tényleg olyan szép-e a leányzó, mint amilyennek mutatja magát. S éppen a magyar a riasztó példa rá, hogy látszat és valóság között olykor sokkoló lehet a különbség.
