Havel volt cseh elnök gazdasági tanácsadója jegyezte meg a napokban, hogy a 90-es években a Nyugat azt magyarázta nekik: gyorsan kell a gazdaságot privatizálni és felszabadítani. Most meg Washingtonból hallja az új üzenetet: államosítani és szabályozni kell. A válság a világot a feje tetejére állította.

Erre célzott gúnyos kommentárjában a Nobel-díjas közgazdász, a The New York Times kolumnistája, Paul Krugman, amikor megdicsérte "Greenspan elvtársat, aki a gazdasági csúcspozíciók elfoglalására hív fel, sőt egyes bankok átmeneti államosítását is elképzelhetőnek tartja". Alan Greenspan volt 19 évig az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve Board elnöke, és a majd minden ellenőrzéstől felszabadított pénzügyi piac szentségének védnöke. Persze Krugman és Obama elnök legbefolyásosabb tanácsadói csupán egy ideiglenes állami beavatkozásra gondolnak azért, hogy megmentsék a bankokat - s végső soron az eddig oly sikeres piacgazdaságot. Sehol (Berlinben és Londonban sem) sincs szó a hajdani csődbe ment szocialista rendszer államosításainak valamiféle új változatáról.

A világválság kihatásai nemcsak a közép- és kelet-európai posztkommunista államok gazdaságait sújtják, hanem a közvélemény számára teljesen váratlanul Ausztria pozícióját is megváltoztatták, szintén a feje tetejére állították. Ausztria az egy főre eső nemzeti termék alapján továbbra is az Európai Unió negyedik leggazdagabb országa.

Az osztrák gazdasági sikertörténet egyik legfontosabb tényezője, egyben következménye volt a húsz évvel ezelőtt történt rendszerváltás és nyitás után a közép- és kelet-európai országokkal kiépített gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi kapcsolatok dinamikus fejlődése. Az EU öt évvel ezelőtt, május elsején végbement kibővítéséért egyetlen ország nem tett olyan sokat, mint Ausztria - függetlenül a kormányfők politikai színétől. Az export egyötöde és a befektetések fele irányult Közép- és Kelet-Európába.

Az erős piaci pozíció évente fél százalékkal járult hozzá a gazdaság növekedéséhez. Ebben kulcsszerepe volt azt osztrák bankoknak, melyek leánycégeik révén is összesen 230 milliárd euró értékben folyósítottak hiteleket a kelet-európai régióba. Ez azt jelenti, hogy Ausztria a keletre folyósított összhitelállomány egyötödét mondhatja a magáénak, ami több, mint a tízszer nagyobb lakosságú Németország által nyújtott hitelek összege. A négyszázmilliárd eurót kitevő nyugati direkt tőkebefektetésekből Ausztria részesedése a nyolc új EU-tagállamban 8 százalék (Németországé 13). E kis állam arányosan mindegyik nyugati országot túlszárnyalta a régió stabilizálásához nyújtott segítségben. Nem csoda tehát, hogy a régióban az osztrák bankok együttes kintlevősége a nemzeti termék 7o százalékának felel meg.

Ausztria számított a Kelet-Európa felé történt nyitás úttörőjének. Most azonban a keleti térségre is kiterjedt pénzügyi válság a sikerországot sok megfigyelő szemében a Nyugat első számú kockázatává, sőt szinte bűnbakjává degradálta. Az osztrák bankok nagyhatalmakká lettek a térségben. Részvételük a nemzeti hitelállományban például Horvátországban 66 százalékot, Szlovákiában 47, Romániában 38 és Csehországban 36, Magyarországon pedig 22 százalékot ér el. Már a kihelyezett hitelállomány öt vagy tíz százalékának elvesztése is roppant problémákat okozna. A Die Presse egy túl drámaira sikerült riportban már azt számolta ki, hogy a teljes keleti csőd esetén a nyolcmilliós ország minden lakosára fejenként 28 750 euró veszteség jutna.

Nem meglepő tehát, hogy jóval az uniós és nemzetközi intézmények előtt az osztrák kormány a nyugati és keleti fronton elsőnek egy nagyszabású nemzetközi stabilizációs csomagot kezdeményezett. Persze nem a "szegény kelet-európaiak" iránti karitatív gesztusról van szó. A jó időkben az osztrák bankok a keleti térségben háromszor annyit kerestek, mint otthon. Ez lenne az eleinte regisztrált brüsszeli és berlini közönyös, sőt néha gúnyos visszhang oka? A neves bécsi közgazdász, Erich Streissler nyíltan támadta "a bankjaink hallatlan sikereire irigy németek hecckampányát", és rámutatott arra, hogy a külföldi gazdasági érdekektől diktált hisztérikus hangulatkeltésről van szó.

Ilyen élesen senki sem fogalmaz, de a viszonylag lassú választ az osztrák vészjelzésekre joggal lehetett bírálni, hiszen a Világbank már korábban rámutatott arra, hogy a keleti pénzügyi válság összeurópai probléma. Egyébként gazdaságilag és pénzügyileg Ausztria még mindig jobban áll, mint a legtöbb nyugati EU-tagállam. Erre mutatott rá Karl Aiginger, a bécsi gazdaságkutató intézet igazgatója is, aki azonban hozzátette: "bevallom, mi ködben vagyunk".

Húsz évvel a rendszerváltás után az osztrák politikai elit saját, de európai érdekből is jobban látja és érti a társadalmi, politikai robbanások kiszámíthatatlan veszélyeit Közép- és Kelet-Európában, mint a brüszszeli bürokrácia vagy a legtöbb nyugat-európai kormány. A koalíciós pártok ugyanakkor nem felejthetik el, hogy Bécsben a 29 év alattiak 43 és a munkások 52 százaléka még a tavalyi boldog időkben is a két jobboldali pártra szavazott!