A mexikói konkvisztádor
A gazdagságban nem az a fontos, hogy pontosan mennyije vagy mije van az embernek, hanem hogy mit csinál vele - mondta a kilencvenes években egy sokat idézett interjúban. Alighanem erre kíváncsiak most a New York Times munkatársai és olvasói is. Slim kedden 250 millió dolláros kölcsönmegállapodást írt alá a nem épp rózsás helyzetben levő lap kiadójával. Ezzel tulajdonképpen elsőbbségi részvényeket vásárolt, amelyeket hat év múlva akár valódi részesedésre is válthat. Ha ez bekövetkezne, Slim lenne a lap második legnagyobb tulajdonosa csaknem 17 százalékkal: korábban ugyanis vett már egy 6,4 százalékos részvénycsomagot. Ezzel egyelőre szavazati jogra nem, de évi 14 százalékos osztalékra tarthat igényt. Vajon a dörzsölt üzletember ott is pénzt szimatol, ahonnan manapság menekülnek a befektetők? Vagy másról, médiahatalomról, netán a (világ)politikába való beleszólásról álmodozik?
Egyelőre mindenki találgat, Slim pedig hagyja őket. Elég neki 60 milliárdosra becsült vállalatbirodalmát, 220 ezer alkalmazottját és alapítványait menedzselni. A New York Times is csak egy befektetés a sok között, sugallja a Mr. Monopóliumként vagy Senor Konkvisztádorként (Hódítóként) emlegetett Slim. Nem foglalkozik azzal sem, hogy a Forbes magazin hol Bill Gates, hol Warren Buffett mögé teszi második helyre a leggazdagabbak listáján, és - saját bevallása szerint - nem álmodozik az első helyről. Carlos Slim ráadásul nem a fejlett világban, hanem egy közepesen fejlett, a szegénységbe fél lábbal még mindig beleragadt országban szerzett elképesztő vagyont. Ez hazája évi GDP-jének hét százaléka. Mindene van telefontársaságtól bányákig, hotelektől vasutakig, bankoktól építőipari vállalatokig. A mexikói tőzsdén jegyzett cégek egyharmada az övé, úgyhogy régóta megkerülhetetlen tényezője a több mint százmillió lakosú közép-amerikai ország gazdaságának (és politikájának).
- Az első befektetéseimet tizenkét évesen csináltam - magyarázza az El País című spanyol lapnak adott interjújában, hogy nem lehet elég korán kezdeni. - Apám azzal a feltétellel adott zsebpénzt, hogy takarékkönyvet vezetünk, és spórolunk belőle. Tizenöt évesen már negyvennégy Banamex (mexikói nemzeti bank) részvény büszke tulajdonosa voltam.
Libanoni bevándorlók gyerekeként született Carlos Slim; apja is sikeres üzletember, a Kelet csillaga nevű bolt tulajdonosa, anyai nagyszülei pedig az első arab nyelvű nyomdát működtették Mexikóban. A vasárnapi ebédeken sok szó esett a befektetésekről, Carlos pedig itta az információkat.
A fiú mérnökként végzett a főváros állami egyetemén, az UNAM-on, de jelezve, hogy a vér nem válik vízzé, 25 évesen már megalapította első vállalatbirodalmát, a Constructora Carsot: a nevet a saját (Carlos) és a felesége (Soumaya) keresztnevéből ötvözte. Már itt is sok lábon állt: a cégben rézbányától üdítőitalgyáron át ingatlankezelésig egyszerre hat-hét vállalat egyesült. Az első nagy pénzt viszont a dohányon kereste. Cigatam nevű cége Marlborót és egyéb világmárkákat gyártott, a profitot pedig újra és újra befektette. Általában busás haszonnal. Még az 1982-es mexikói pénzügyi válságból is jól jött ki, pedig hazája gyakorlatilag csődbe ment: - Mi voltunk az egyedüliek, akik hajlandók voltunk befektetni. A külföldi tőke pánikszerűen menekült az országból, megesett, hogy a névérték öt százalékáért vettük meg a vállalataikat. Nem államosítottuk, hanem "mexikanizáltuk" a piacot - mesélte. A British-American Tobacco részvénypakettjéhez ötmillió dollárért jutott Slim, hogy aztán negyvenmillióért adja tovább. Üzleti logikája - állítólag ezt is az apjától tanulta, bár nem újszerű - pofonegyszerű: vegyél olcsón, és adj el drágán. Slimnek bejött.
A világ leggazdagabb emberei közé azonban a Telmex, a mexikói távközlési vállalat privatizációja katapultálta. Támadják érte azóta is. Slim ugyanis a később korrupciós vádakba keveredett Carlos Salinas de Gortari mexikói államfő közeli ismerőse volt, így sokan máig felhánytorgatják, hogy bizonyára kedvezményes áron jutott a Telmex részvényeihez. Slim azzal védekezik, hogy a törvény előírta: a részvények többségének mexikói kézben kell maradnia, és ő volt, aki a legjobb ajánlatot adta. Az már más kérdés, hogy a Telmex azóta is monopóliumként működik (a helyi hívások 90, a távolságiak 70 százaléka ezen a szolgáltatón keresztül bonyolódik), és a kiugróan magas tarifákra több nemzetközi szervezet is felhívta a figyelmet. - Persze, mert ezek az intézmények azt szeretnék, ha mindenhol a fejlett országok vállalatai lennének az urak és zsebelnék be a profitot - legyint a vádakra Slim. A vonalas telefonok után már csak egy ugrás volt a mobilszolgáltatók elindítása (Slimé Latin-Amerika legnagyobb mobilszolgáltatója, az America Móvil), majd jöhetett az internet (természetesen az övé a leglátogatottabb mexikói internetes portál is). Inbursa nevű befektetési alapja pedig számos bajba jutott cégnek kínált mentőövet, persze megfelelő részesedésért cserébe, így lett az övé a Grupo Televisa (vagyis tévéje is van). Slim és cégei ma már nemcsak Mexikóban és Latin-Amerikában, hanem az Egyesült Államokban is terjeszkednek.
A kőkeményen tárgyaló, de latin temperamentumú férfit az utóbbi időben már nemcsak üzletei ügyei kötik le. Vagyonának egy részét művészeti és jótékonysági célokra fordítja, talán hogy ezzel is javítson a mexikóiak körében nem éppen makulátlan imidzsén. Mexikóvárosban nemrég múzeumot nyitott, amely Franciaország után a legnagyobb Rodin-gyűjteménnyel büszkélkedhet, de van benne bőven latin-amerikai alkotás is. A múzeumot 1999-ben elhunyt felesége, Soumaya után nevezte el. Nem nősült újra, hat gyerekének és számos unokájának köszönhetően épp elég nagy család veszi körül. A második generáció már ott van a vállalatok élén is, sőt, Slim olykor szűk körű konferenciákat rendez hasonló "családi vállalkozóknak" arról, hogy miként célszerű átadni az üzletet a gyerekeknek.
A politika? Hazájában hírbe hozták már minden politikai erővel. Támogatta a Mexikót 70 évig kormányzó Intézményesített Forradalmi Pártot (PRI), de az őket 2000-ben leváltó konzervatívokat (PAN) is, sőt, részt vett a baloldali ellenzék (PRD) rendezvényein is. "Nem tartozom egyetlen politikai párthoz sem. De mindenkinek adok pénzt, aki kér tőlem, mert feltételek nélkül támogatom a demokratikus folyamatokat" - hökkentette meg néhány éve a Newsweek olvasóit. Persze neki könnyű. Nem neki kell keresnie a politikusok kegyeit, sűrűn keresik azok az övét.
Manapság Bill Clinton volt amerikai elnökkel és Felipe González volt spanyol kormányfővel ígéretesebb jövőt szeretne teremteni Latin-Amerikának. A recept sem túl bonyolult, jobb egészségügy, minőségibb oktatás és kiterjedtebb foglalkoztatás lenne a fellendülés kulcsa, és nem további segélyek. "Egy üzletember számára az a legjobb közeg, ahol nincs szegénység" - állítja némiképp ellentmondásosan egy olyan országban, ahol a lakosság 17 százaléka még mindig szegénységben él. Nem hisz az adományokban, a puszta jótékonykodásban, de már abban sem, hogy "elég az embereket megtanítani halászni". Arra is meg kell tanítani őket, hogy mit kezdjenek a hallal, amit már nem tudnak megenni, vagyis miként kapcsolódjanak be az ország vagy a világ üzleti vérkeringésébe.
A New York Timesnak egyelőre csak pénzt ad, tanácsokat nem. Ám hat év múlva fordulhat a kocka. Addig - ahogy a Wall Street Journal tavaly írta - olvasgatja még egy kicsit Dzsingisz kán emlékiratait és a hódítás stratégiáját...
