Rendszerek és kényszerek
A szerző történész, Oroszország-szakértő
Minderre pedig azért van szükség, mert a földgáz - ellentétben a kőolajjal - továbbra sem globális termék, piacai regionális piacok. Ugyanakkor a földgázt is valamiképpen be kell árazni. Erre a fenti módszert találták a leginkább hatékonynak. Többek között azért is, mert viszonylag átlátható módon illeszkedett az európai piacokon uralkodóvá vált hosszú lejáratú gázszállítási szerződések gyakorlatához.
Ukrajna esetében azonban nem így járnak el. A mindenkori gázár meghatározása időről időre - többnyire évről évre - átláthatatlan, politikai szempontokkal terhelt alkufolyamatban alakul ki. Ez az eljárás olyan kockázatforrás, amelynek kiiktatása nélkül nincs és nem is lesz még jó ideig megnyugtató megoldás, mert az ukrajnai tranzit súlya-aránya olyan magas a teljes oroszországi gázexporton belül - 80-85 százalékos -, hogy még a Nabucco, a Déli és Északi áramlat majdani megépülte sem teremthet önmagában az európai fogyasztók számára új, kiszámítható helyzetet. Ez ugyanis elképzelhetetlen Ukrajna európai árképzésre történő áttérése nélkül.
Ez az áttérés egyáltalán nem elérhetetlen. Annál is inkább, mert Moszkva és Kijev az emlékezetes 2005-2006-os gázütközet nyomán néhány fontos, elvi jelentőségű és az európai árképzésre áttérést segítő kérdésben mégiscsak megegyezett.
Egyrészt 2006 tavaszán egyetértésre jutottak abban, hogy elválasztják egymástól az európai piacok felé tartó tranzittal és az Ukrajnának szánt orosz gázszállítással összefüggő ügyeket, vagyis ezekről külön szerződés rendelkezik. Ennek szellemében 2006-ban alá is írtak egy 2010. december 31-ig érvényes szerződést az orosz gáz ukrajnai tranzitálásáról. A dokumentum a többi között rögzíti a szállítás díját, ami 1000 köbméter gáz 100 kilométerre szállítását 1,7 dollárban szabja meg. Az ukránok most ezt a megállapodást arra hivatkozva mondják fel, hogy az ügyben szerződő ukrán energiacég, a Naftogaz akkori igazgatóhelyettesének nem volt meg az aláíráshoz szükséges felhatalmazása. Érdekes, hogy ez három éven át valami miatt nem jutott Kijev eszébe. Most viszont igen, és felettébb rafinált módon egy kijevi bíróságon támadták meg a tranzitszerződést. A helyi bíróság persze helyt is adott a felperes keresetének.
Másrészt abban is megegyeztek - ugyancsak még 2006-ban -, hogy Kijev úgynevezett kevert gázt fog vásárolni, vagyis 1/3:2/3 arányban orosz és akkor még olcsó közép-ázsiait. Ennek nyomán lehetett 2006-ban 90 dollár/1000 köbméter körüli a gáz ára az ukrán-orosz határon, és még 2008-ban is mindössze 179,5 dollár, miközben a gáz európai átlagára az év második felében már 500 dollár körüli szintre kúszott. 2008 elején azonban a közép-ázsiai szállítók - Türkmenisztán, Üzbegisztán és Kazahsztán - bejelentették, hogy 2009 elejétől immár ők is az európai átlagáron - egészen pontosan: az európai átlagár mínusz tranzitdíjak értéken - adják majd gázukat.
Ez pillanatnyilag azt jelenti, hogy a Gazprom valószínűleg 330 dollár körüli áron veheti át a gázt déli határainál. Ha pedig ez igaz, akkor mindebből az következik, hogy mire ez a gáz az ukrán-orosz határra ér, annak ára eléri a 370-380 dollár körüli szintet. Ehhez képest az oroszok év végi ajánlata - vagyis a 250 dollár/1000 köbméter - igazán méltányos, ám ezt Kijev nem hajlandó elfogadni. Ez az ukrán gazdasági problémák, a hrivnya folyamatos és jelentős elértéktelenedése mellett még érthető is, ám a hasonlóképpen komoly gazdasági gondokkal szembenéző Moszkva is joggal teszi fel a kérdést: miért mi álljuk az ukrán számlát. Állják az ukránok vagy az európaiak!
És végül arról is megegyezett Moszkva és Kijev, hogy néhány év türelmi idő után Ukrajna is átáll az európai árakra, illetve az ott alkalmazott árképzési rendszerre. Ez nyilván nem egyszerű művelet, kiváltképp olyan periódusban, amikor az energiaárak égbe szöknek. Ám ellenkező esetben mégiscsak más a helyzet, vagyis van esély az átállásra. Paradox módon azonban a globális válság egyszerre segíti és fékezi is Ukrajnát ezen az úton. Segíti, amenynyiben a kibontakozó globális recesszió lefelé nyomja az energiaárakat, így hozva kedvezőbb helyzetbe Kijevet. Ám a gazdasági válság jelentősen meg is nehezíti Ukrajna helyzetét, többek között a nemzeti valuta drámai elértéktelenedésével, merthogy az ukrán hrivnya ma már csak feleannyit ér, mint amennyit ért az év közepén. Kijev tehát arra játszik, hogy egyfelől stabilizálja pénzügyi helyzetét, másrészt pedig az energiaárak további csökkenésében bízva minél későbbre tolja a megegyezést Moszkvával. És talán még abban is reménykedik, hogy a presztízsének további eróziójától tartó Kreml végül mégiscsak beadja a derekát és enged az árból.
Az árképzés átalakítása nemcsak Európa, hanem Ukrajna érdeke is. Az automatizmus ugyanis nemcsak a költségek emelkedésének kockázatát növeli meg, de az árak csökkenésének esélyét is felkínálja. Ilyen árképzés mellett tovább nő Kijev szuverenitása, vagyis jelentősen leszűkül az ország külső politikai kiszolgáltatottsága. És ez fontos érték! Mindebből pedig mi következik? Alighanem egyetlen dolog: Európának be kell terelnie Ukrajnát az európai árformula rendszerébe. Ha kell, még azon az áron is, hogy annak egy részét átmenetileg magára vállalja, avagy meghitelezi. Különben marad minden a régiben.
