Nem csodaszer a bioüzemanyag
Az USA egy évtized alatt megötszörözte etanoltermelését, és ugyanekkora növekedést tervez a következő évtizedre is. Európa is hasonló célokat fogalmazott meg. A világon az 1995-ben még ötmilliárd dolláros bioüzemanyag-befektetések 2005-re elérték a 38 milliárd dollárt, 2010-re pedig várhatóan átlépik a 100 milliárdot, miközben ennek következtében hihetetlenül megszaporodtak az élelmezési és klímavédelmi problémák. Tanulmányok sora állítja, hogy a bioüzemanyag-termelés felfutása pont az ellenkező hatást váltja ki, mint ami a támogatóinak szándéka volt.
A szén-dioxidot megkötő őserdőket pusztítják ki ugyanis az energianövények miatt, és helyettük olyan növényeket termesztenek, amelyek lényegesen kevesebb szén-dioxid megkötésére képesek. A termőterületeket olyan gabonák termesztésére használják, amelyek nem alkalmasak étkezésre, s az élelmiszerárak emelkedését hozza el. Ma már egyre inkább látszik, hogy akkor van értelmük a bioüzemanyagoknak, ha nem szántóföldeket vagy a szén-dioxidot megkötő természetes területeket pazarolunk rájuk. Bioüzemanyagként kommunális hulladékot, mezőgazdasági hulladékot, algákat vagy éppen szén-dioxidot kellene alkalmazni, de ezek a technológiák ipari méretekben még nem kifizetődők.
Amint azt a Stanford Egyetem kutatói számítógépes modellekkel kimutatták, az USA levegőminősége 2020-ra az etanolos járművek látványos elterjedése esetén drámaian leromlik. Bár szén-dioxidból tényleg kevesebb lenne, ugyanakkor a rákkeltő formaldehid, az acetaldehid és az ózon mennyisége jelentősen megnőne.
Az alternatív üzemanyag speciális katalizátort igényelne, ennek 50 ezer forintos költségét azonban senki nem vállalja, hiszen a fogyasztók épp a metán olcsósága miatt állnak át az új üzemanyagra.
A Minnesota Egyetem kutatói úgy számolnak, hogy az etanol környezeti ártalmai jórészt annak a következményei, hogy az ipar és a mezőgazdaság ma még döntően az első generációs bioüzemanyagokat használja. Ezekben keményítőből és cukorból állítanak elő alkoholt, miközben a második generációs eljárások már cellulózt használnak alapanyagként, és lényegesen kisebb "ökológiai lábnyommal" működnek. Ugyanerre a következtetésre jutott a Berkeley Egyetem energia és erőforrás kutatócsoportja is: igaz ugyan, hogy az etanol alapanyagául szolgáló élelmiszernövények termesztése jellemzően környezetpusztító hatású, ám később, a minimális művelési igényű energiafű-féléket kevesebb környezeti ártalom mellett lehet "előállítani". A hatékonyság ugyan egyelőre kérdéses, ám egyes svéd és amerikai tapasztalatok azt mutatják, hogy a második generációs bioüzemanyagok energiahozama jóval nagyobb, mint a ma használatos gabonáké és cukornádé.
A második generációs gyártás körül egyébként az a legnagyobb dilemma hogy miért nem használják. A technológiák ugyanis léteznek, az egyik, e téren úttörőnek számító svéd cég már 2005-ben bemutatta például a fűrészpor- vagy faforgácsalapú etanolgyártás kulcsra kész, akár azonnal exportálható megoldását.
Időközben pedig megjelent a bioüzemanyag-előállítás harmadik generációja is: egy brit és egy amerikai cég kooperációja folytán a települési hulladékból is lehet gazdaságosan, ipari méretekben etanolt gyártani. A kommunális hulladék komposztálható (illetve részben égethető) hányada szinte korlátlan, és növekvő mértékben rendelkezésre álló forrás. Ugyanez korántsem igaz az olajpálma, a cukornád vagy a gabonanövények üzemanyagcélú felhasználására, amiről már ma is kimutatható, hogy veszélyezteti a fejlődő országok élelmiszer-önellátását.
