A politikusok nem fordulhatnak jobb teoretikushoz, mint John Maynard Keynes, aki mégiscsak lefektette a második világháború utáni pénzügyi rendszer elvi alapjait, a most gyakorta emlegetett amerikai településen, Bretton Woodsban, s akinek - leegyszerűsítve persze - a nevéhez fűződik az az elmélet, amely szerint az államnak igenis szerepe van a konjunktúra szabályozásában. Mert a kapitalizmus csak akkor működőképes és elfogadható, ha folyamatosan emeli a jólétet. A nagy világválságra, az 1929-1933-as súlyos krízisre kereste a brit professzor a választ, s minthogy megtalálta, jobb tanítómestert aligha találni. A mostani pénzügyi válság ugyanis csak a nyolcvan évvel ezelőtti zűrzavarhoz hasonlítható, még akkor is, ha az összevetésben nem stimmel minden részlet. Akik most szívesen mutatkoznának Keynes társaságában, nem biztos, hogy átgondolták ennek következményeit. De szükség volt valamiféle fogódzóra.

Ha Bretton Woods a megújulás jelképe, rendben van. Ám ha emlegetése az akkori ideák felmelegítését szolgálja, akkor meg baj van: ha a válságból nem lehet másként kilábalni, mint az állami kiadások növelésével, a fiskális ösztönzők bevetésével, akkor az eurót összetartó rendszer dől össze. S egyelőre - szavakban - ezt nem akarja senki sem, bár a tettek kezdenek éppen ebbe az irányba haladni. Kényszerűségből, de akkor is. Választani kell a súlyos receszszió, mindenre kiterjedő gazdasági válság vagy a fellendülést ösztönző, az inflációs veszélyről megfeledkező politika között. A kelta tigris országában például jövőre a megengedett GDP-arányos három százaléknak legalább a kétszerese lesz a költségvetés hiánya, s az euróövezeten belüli meg kívüli államok sorra jelentkeznek majd túllépésekkel. Egyelőre kiszámíthatatlan, hogy a kétezermilliárd euróra, vagyis Magyarország nemzeti össztermékének hússzorosára rúgó európai bankmentő akcióknak milyen hatásuk lesz a büdzsékre. Az érem másik oldalán azoknak is igazuk van, akik azt mondják: euró nélkül az európai országokat elmosta volna a válság. Belgium a maga csaknem százszázalékos államadósságával nagyjából olyan valutaválsággal nézne szembe, mint Izland.

Az idők változását azonban mégis nagyon jól tükrözi Keynes feltűnése, akit egyébként a hetvenes évek inflációs hulláma sodort le a napirendről, s tett helyébe éppen most hanyatló elméletet. Nem sokkal a második világháború lezárulása előtt, 1944-ben az angol tudóst is meghívták Bretton Woodsba. De a pénzügyi rendszert a lerongyolódott, elpusztult Európa megsegítésére is amerikai pénzből hozták létre. Az alacsony áron tartott aranyra alapozták, és a segítség fejében az USA át is szállította az európaiak rúdkészleteit Fort Knoxba. Rögzítették az árfolyamokat, létrehozták a Nemzetközi Valutaalapot mint a pénzügyi rendszer őrét. Az építmény az újjáépítés során jól működött, de az eltérő fejlődési ütemek szétzilálták, s amikor megszűnt a dollár aranyra válthatósága a hetvenes évek elején, voltaképpen Bretton Woods is összeomlott. Jött helyette a második fejezet: a valutaárfolyamok lebegtetése, illetve a fejlődő országok valutáinak a dollárhoz kötése. Ez lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok saját egyre nagyobb hiányát finanszírozza. Az olcsó kínai és egyéb termékek leszorították az inflációt, lement a kamat, pénzbőség keletkezett, s a lazán kezelt pénzügyi rendszerben megbomlott az egyensúly. Egyrészt hatalmas hiányok, másrészt hatalmas többletek. Most látjuk, mi lett ebből.

Bretton Woods II, ahogy sokan most vágyakozva sóhajtoznak, nem jöhet létre, hiszen éppen most, a szemünk láttára omlik össze. Bretton Woods III-ról esetleg szó lehet, de milyen tartalommal. Előre a múltba címmel írna könyvet - mondta a Le Soirnak Roland Leuschel, a néhai brüsszeli BBL bank volt vezére, aki kitűnő megérzéseivel hívta fel magára a figyelmet már a hetvenes években. Szerinte súlyos szociális feszültségekkel néz szembe a világ, amelynek tisztában kellene lennie azzal, hogy a válság legalább hat évig eltart. A nép azt mondja, ha a kormány megmenti a bankokat, mentsen meg minket is. A berlini fal leomlott ugyan, de most a szocializmus új korszaka jön, csak nem szovjet, hanem amerikai módra - jövendöli Leuschel.

A nemzetközi csúcstalálkozókon az Egyesült Államok most egy lesz a részvevők között. Nem diktálhatja a feltételeket, mint 1944-ben, mert most ő sodorta bajba a világot. Kína még nem elég tekintélyes, de már nem is hagyható figyelmen kívül. Európa léphet fel kezdeményezően. Furcsa mód Gordon Brown osztja csodaorvosként a tanácsot, holott pénzügyminiszterként ő elnökölte a valutaalapnak azt a bizottságát, amelynek a most hangoztatott reformokat rég meg kellett volna lépnie. Szintúgy pénzügyminiszterként nézte végig Nagy-Britanniában, hogyan fújódik fel az ingatlanpiaci léggömb, amelynek kipukkanása után elmagyarázza, mit kellene tenni.

Az erőviszonyok eltolódását jelzi az új felállás, még akkor is, ha Európa nehezen találta meg a közös hangot. Valójában nem is találta meg. A Financial Times szellemesen jegyzi meg, hogy valójában nem koordináció történt, mint azt az uniós hivatalnokok oly lelkesen hangoztatják, hanem kényszerű konvergálás, amiből talán kisül valami jó. De nehéz megítélni, összehozható-e Bretton Woods III. Rögzített árfolyamra nincs szükség, a dollár mellé az euró már beállt kulcsvalutának. Az aranynak legfeljebb átmeneti szerep juthat. Az IMF átalakulhat, de leginkább talán a jegybanki feladat változhat. A felügyeleteket a jegybankokba vissza kell vinni, s a központi pénzintézeteknek nemcsak a fogyasztói árakkal, hanem az értékpapír- és ingatlaninflációval is behatóan foglalkozniuk kell.

A legnagyobb kérdés azonban az: készek-e a régi és az új hatalmak előremenekülni a múltba, s ha igen, milyen messzire?

Camp Davidben még Bush vezetett