Orbán Viktor pénteken határozott cáfolatát adta annak a rosszindulatú, bár széles körben elterjedt feltételezésnek, miszerint ő irányítaná a Magyarországon elburjánzott agitprop médiát. Napok óta ugyanis mást se hallunk, látunk, olvasunk, mint hogy micsoda alávaló társulat az Európai Bizottság, mert kilátásba helyezte a kohéziós alapok elzárását országunk elől mindaddig, míg kormányunk észhez nem tér.

European Parliament President Martin Schulz shakes hands with Hungary's Prime Minister Viktor Orban (R) during an European Union leaders summit in Brussels March 1, 2012. EU leaders wrestled on Thursday with the balance between budget austerity and reviving lost growth at the first summit for two years in which the euro zone debt crisis did not eclipse all else. REUTERS/Francois Lenoir (BELGIUM - Tags: POLITICS BUSINESS)

A gépezet olyan hatékonyan működött, hogy az eszmét még a baloldalon tévelygő értelmiségiek is benyalták, s valahol itt húzták meg azt a vonalat, melynek lényege, hogy „No pasaran”. Erre jön a miniszterelnök, s azt mondja, mindez csak technikai kérdés. A technika ugyan jól működik, mert a pénzügyminiszterek is megszavazzák majd a dolgot, szemben a hurrálapok várakozásával, de mégiscsak technika. A pénzek elreteszelése ugyanis elképzelhetetlen, hiszen addig a Bizottság meghallja majd mindazt, amit válaszként a magyar kormány lép, s nem is fogja érteni, hogy juthatott korábban ilyesmi az eszébe.

Orbán Viktor nem először adja tanúbizonyságát annak, hogy a hülyék és az önmagukat hülyéknek maszkírozók özönében van olyan, aki érti a helyzetet, legfeljebb nem szereti. Gépezete kedveli úgy beállítani ezt a jelenséget, hogy ő az, aki elmegy a falig, majd szépen színezgetik, retusálgatják azt a részt, amikor a fal adta a másikat, s kótyagos fejjel, rogyadozó térdekkel kóvályog vissza a hős, s csak a legközelebbiek hallják suttogását, miszerint: győztünk.

Vagyis: nem szervezünk magunk mellett tábort, mert „nem érdeke Magyarországnak, hogy politikai térbe emelje a kérdést”. Mert nem tudunk ugyanis átütő, a döntést megakadályozni képes tábort szervezni, cserébe viszont tovább növelnénk az ellen elszántságát.

Ehelyett addigra ismertté válik az az intézkedéssorozat, amely „orvosolja a problémát”. A jele annak, hogy a probléma orvosoltatott, az lenne, ha a Bizottság, tágabb értelemben az unió meg lenne győződve arról, hogy most már fenntarthatóan három százalék alatt tudjuk a hiányt tartani. Ha így lesz, akkor 2010 után ismét megtörténik, hogy Orbán legalább magának bevallja: ahogy addig csinálta, az tarthatatlan, s egy nagyot fordít az elképzeléseken.

A többi már gyerekjáték lenne. Egy jól kitalált kommunikációs terv segítségével csak be kell adni az egzaltált híveknek, hogy na ugye, megint győztünk, mert a sárga akkor is sárga, ha zöldnek mondják azt a kommunisták, a brüsszeliek meg a buzik.

S mindez addig fog menni, addig mehet, amíg a játszmában lényeges szerepe van az akaratnak. Amíg a helyzet megengedi, hogy néhány jó, karakteres gazdaságpolitikai intézkedéssel jobbra fordítsa valaki az ország sorsát. Vagyis jó lenne, ha sokáig, de vannak jelek arra, hogy máris nincs így. Mert például lehet pöffeszkedni az 1,7 százalékos növekedés miatt (kicsi bázison lehet igazán nagy arcot növeszteni), de ne felejtsük el, ha a mezőgazdaságnak esetleg, valami isteni csoda folytán sikerülne megismételnie a tavalyi egészen rendkívüli teljesítményét, annak növekedési hozadéka éppen nulla százalék lenne. Vagy nyilván nagyon nagy optimizmusra fog okot adni hamarosan, amikor megkezdi a termelést Kecskeméten a Mercedes, de praktikus számolni azzal, hogy nagyjából be is fejeztük, belátható időn belül semmi más nem indul, mert akkor arról már tudnunk kéne.

Ami rövid távon nyugtatná meg a nyugtalanokat, az csak fiskális eszközökkel érhető el. Hadd ne mondjam, hogy hívják azt a közgazdasági irodalomban.