Kornai 85
- A hiányt először mandarin nyelven olvastam – mondta a pénteki konferencia első előadója, Karen Eggleston, a Stanford Egyetem professzora, Kína-szakértője, akinek éppoly nagy segítséget nyújtottak az ünnepi tanácskozáson jó egészségben részt vevő Kornai János tanulmányai, átfogó munkái a szocialista rendszer, a tervgazdaságok működéséről, mint azoknak a kínai reformereknek, akik a nyolcvanas években láthattak munkához és készíthették elő azt a gyors növekedési szakaszt, amelynek ma tanúi vagyunk.
Az előadásnak ez az apró részlete is alátámasztja, hogy egyáltalán nem elfogult vélekedés azt állítani, hogy Kornai János, a Harvard Egyetem, a Collegium Budapest, a Corvinus Egyetem emeritusz professzora a legsikeresebb és legnagyobb hatású magyar közgazdász. Akadémiai tagságok, egyetemi díszdoktori címek, könyveinek világ körüli publikálása egyértelműen érzékletesen bizonyítja ezt.
Értői, bírálói, méltatói annak tulajdonítják Kornai kiemelkedő teljesítményét, hogy az 1956-os forradalom utáni negyedszázados háttérbe szorítottsága idején szívós munkával jól megismerte, művelni kezdte a nyugati közgazdaság-tudomány irányzatait anélkül, hogy bármelyik, éppen divatos szellemi irányzat mellett elkötelezte volna magát. Angolul, a matematika és a nyugati közgazdaságtudomány nyelvén is publikált, s ezzel hamar, már az ötvenes évek végén kitört a rendszer korlátai közül. A szocialista rendszer modellezésével kezdetben működésének jobbításában reménykedett, de éppen a matematikai modellek ébresztették rá, érlelték meg benne a felismerést, hogy a rendszer megreformálhatatlan.
Ám miközben a nem piacgazdaságok működéséről írt, s műveivel nagy hatást gyakorolt az érintett országokra, nagyban hozzájárult a piacgazdaságok önismeretének bővüléséhez, a neoklasszikus, egyensúlyi iskola bírálatával. Elemzései, tanulmányai mindig nagy vitákat váltottak ki az egyéni hangsúlyok és megközelítések miatt, minthogy igyekezett el nem kötelezni magát a közgazdasági gondolkodás főáramlata mellett, anélkül, hogy a főáramlaton kívül akarta volna helyezni magát. E magatartásával vitte azonban előre a tudomány fejlődését, s ezt ismerték fel és el világszerte. Kínától az Egyesült Államokig.
S Karen Eggleston is az Egyesült Államokból Kínába érkezve Kornait is olvasva értette meg, mik a rendszer sajátosságai és kifutásának esélyei. S ahogy a magyar közgazdász munkásságát is a szocialista és a kapitalista rendszer összehasonlítása jellemzi, Eggleston a két Korea és a korábbi két Németország egészségügyi és demográfiai adatait vetette össze, annak szemléltetésére, mennyivel innovatívabb, kreatívabb és élhetőbb a kapitalizmus.
- Politikai reform nélkül a nagy bizonytalanság kora leselkedik Kínára, a gazdasági reformok a jelenlegi politikai intézményi keretben már nem folytathatóak – hangoztatta igen érdekes okfejtésében a magát szintén Kornai-tanítványnak valló Chenggang Xu, a Hongkongi Egyetem professzora, aki videoüzenetben küldte el előadását. Emlékeztetett rá, hogy a világban két nézet csap össze Kína jövőjét illetően. Az egyik szerint 2040-re Kína állítja elő a globális GDP 40 százalékát. S valóban, ha abból indulunk ki, hogy egy főre eső nemzeti össztermék tekintetében Kína ma ott tart, ahol Japán állt az ötvenes években, akkor még harminc év gyors fejlődés elé nézhet a távol-keleti óriás. Ám a hongkongi elemző úgy véli, hogy az a reform, amely a nyolcvanas években megindult, már kifulladóban van, mert az intézmények nem követték a piacosítás logikáját, a tulajdonviszonyok és a kormányzás módszerei nem változtak kellő mértékben.
A másik nézetet az összeomlást vizionáló szakértők képviselik. Chenggang Xu nem foglalt egyértelműen állást, de megjegyezte, ha nem sikerül alkotmányos reformot végrehajtani, amivel szemben nagy az ellenállás - miközben a gyors urbanizáció súlyos társadalmi-gazdasági feszültségeket gerjeszt, és inkább szűkülnek az állampolgári jogok -, akkor a hanyatlás korszaka köszönthet Kínára.
A harmadik külföldi vendég, a Kaliforniai Egyetemen oktató Gerard Roland azt a tételt boncolgatta Kornai tanításaiból, amely szerint az innováció bősége viszi előre a kapitalizmus fejlődését, szemben az e tekintetben is hiánnyal küszködő szocializmussal. Az individualizmus és a kollektivizmus szembenállásából indult ki, következtetésében pedig eljutott oda, hogy ahol az egyéni kezdeményezés élvez előnyt, ott az újító erő is előretör.
A 85 éves Kornai János, aki a pénteki konferencia végén köszönte meg a jókívánságokat és az előadásokat, tudományos hitvallásáról, érdeklődésének fő területéről, munkamódszeréről részletesen beszélt a 2011-ben megjelent Gondolatok a kapitalizmusról című kötetben, az 1993-ban publikált A szocialista rendszer folytatásának, ellenpárjának tekinthető művében. „Tanulmányaim visszatérő témája a rendszerspecifikus tulajdonságok, mégpedig mind a kedvező, mind a kedvezőtlen állandó, immanens jellegzetességek bemutatása. Továbbá azoknak a mechanizmusoknak az elemzése, amelyek rendszerspecifikus tulajdonságokat létrehozzák”. Miért? Azért, mert „a főáramlat közgazdászai – akik egyes magyar kutatói és oktatói műhelyekben monopolhelyzetet élveznek – közül is sokan taglalják a kapitalizmus visszás vonásait. Legtöbbjüket a bírálat során naiv optimizmus tölti el. A bajokat hibáknak tekintik, amelyeket kellő állami regulációval, esetleg ad hoc beavatkozásokkal ki lehet küszöbölni, sőt meg lehet előzni. Meg vagyok győződve róla, hogy minden rendszernek, így a kapitalizmusnak is vannak veleszületett bajai. Ezek bele vannak kódolva a rendszer sejtjeibe”. Léteznek tehát megoldhatatlan problémák, kiküszöbölhetetlen bajok, amelyekkel együtt kell élni.
Ebben, eddigi utolsó, de remélhetően nem legutolsó könyvében egyértelműen leszögezi, hogy inkább a kapitalizmus hibáival él együtt, s nem kívánja a kapitalizmust piacgazdaságnak, szociális piacgazdaságnak, vagy valamiféle harmadikutas kísérletnek beállítani, ahogyan ezzel sokan próbálkoznak, s a létező kapitalizmust próbálják más nevekkel illetni. Életpályájából, munkásságából ez logikusan következik. A második világháború túlélése után szinte törvényszerű, hogy a Szabad Nép gazdasági rovatához kerül, hogy aztán - mint önéletrajzi kötetében elmondja - ez a korszak vezesse őt a teljes szakításig az egyeduralkodó marxi elmélettel, jusson el oda, hogy a szocialista rendszer reformálhatatlan, s kezelje ezért jóindulatú távolságtartással a magyar reformközgazdászokat a hatvanas évek végétől. Miután a Szabad Néptől eltávolítják, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetébe kerül, ahonnan évekkel később szintén távoznia kell, de a könnyűiparban is megtalálja a rendszerspecifikus jelenségeket.
A Szabad Népnél eltöltött éveket ugyan nem helyezi élete mérlegének pozitív serpenyőjébe, az újságírói munkamódszer alkalmazásával hozta össze A gazdasági vezetés túlzott központosítása (1957) című tanulmányt, amely 1956 után először angolul jelent meg 1959-ben, méghozzá az Oxford University Press gondozásában. Érdekes és törvényszerű is, hogy 1998-ban, amikor a magyar egészségügyről ír, újra előkerül a túlzott központosítás jelensége. S hogy ez a téma mennyire időszerű, a pénteki konferencián például Rosta Miklós, a Corvinus Egyetem tanára a mai magyar közigazgatásról adott elő ebből a szemszögből. Aminthogy Kornainak a paternalizmus létét és hatását vizsgáló elemzéseire visszatért Simonovits András, a Közgazdaság-tudományi Intézet kutatója, aki a nyugdíjrendszerről beszélt.
Kornai János tudósi alkatára jellemző, hogy az Anti-equilibrium akkor jelent meg 1971-ben a nyugati közgazdaság-tudományi főáram bírálatára, amikor éppen az egyensúlyelmélet alapján folyik a '68-as reformok alapozása. Aztán jön az Erőltetett vagy harmonikus növekedés (1972), majd a mindmáig rendkívüli hatású A hiány (1980), amelyről ma már nyugodtan megállapítható, hogy páratlanul fontos szerepet játszott a rendszerváltás szellemi előkészítésében.
A konferencia elején, a Kornai Jánost köszöntő tanítványok sorában Mátyás László, a Közép-európai Egyetem tanára is az Anti-equilibriumra emlékezett, felidézve, hogy a szépen, olvasmányosan és közérthetően megírt könyv milyen mély benyomást tett rá, kezdő egyetemistára. A másik említett munkát pedig Király Júlia, az MNB alelnöke hozta szóba, s figyelmeztetett, Kornai Jánostól is tudhatnánk, hogy nincs ingyen ebéd. Lásd a rezsicsökkentést.
Mint az előadók is kitértek rá, A hiányban azt írja Kornai János, hogy feladata a jelenségek bemutatása, a módszertan kialakítása és a magyarázó elmélet kidolgozása. Aztán a 2007-ben kiadott Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás című elemzésében e különleges képességének újra lenyűgöző bizonyítékát adta. Egy olyan témában nyilatkozott meg ugyanis, amely a szó szoros értelmében az utcán hevert, ám amelyet súlyos társadalmi indulatok öveztek és öveznek. Ő mégis el tudott távolodni, el tudott vonatkoztatni a külső zajoktól, meg tudta ragadni a változások lényegét, s fel tudta építeni azt a gondolati sort, amely bizonyítja, hogy a rendszerváltás igenis megtörtént.
A pozsonyi Kalligram kiadó 2011-ben újra megjelentette Kornai János főművét, A hiányt, és sorra veszi a többi tudományos értekezést. Azért ez a vaskos tanulmány került a sorozat élére, mert az 1980-as első publikálás után ez törte át a keleti és a nyugati közgazdasági gondolkodás között emelt falakat, s ez gyakorolta a legnagyobb hatást a szocializmus reformján gondolkodó értelmiségre Magyarországtól a Szovjetunión át Kínáig, mert újszerűen és pontosan mutatta be a szocialista rendszer működését, tette érthetővé a hatalmi struktúrák meghatározó szerepét, a tervgazdaság ésszerűtlenségét.
A hiány a szocializmusban a rendszer jellegéből fakadt, nem egyszerűen a kereslet és a kínálat megbomlása okozta. A hiányon keresztül a bürokrácia gyakorolta hatalmát, s fosztotta meg az embereket a szabad választás jogától. A könyv – ahogy erre a két évvel ezelőtti bemutatón Kornai János utalt is - hordoz időszerű üzeneteket. Az egyik az, hogy nosztalgia helyett a tények tükrében tekintünk a Kádár-rendszerre. De ma is termelik a hiányt egyes ágazatok. Az ingyen, vagy majdnem ingyen nyújtott szolgáltatások például. Mint amilyen az egészségügy. Tipikus hiánygazdaság. Utalt erre Karen Eggleston is, aki úgy fogalmazott, a bőség társadalmában is kialakulnak a hiány szigetei, ahol sorba kell állni a szolgáltatásért. Igaz, az innovációt terelik ma a kapitalista rendszerben a költségcsökkentés felé, hogy az egészségügy finanszírozható maradjon.
S időszerű – mint lapunkban akkor a könyvbemutatóról beszámoltunk – a hiány fogalmi újításának, a puha költségvetési korlátnak az emlegetése is. A pénteki ünnepi konferencián is többször elhangzott, a kapitalizmusban sincs feltétlenül kőkemény korlát. Jó példa erre, mondta már két éve Kornai János, hogy megmentik a „túl nagy, hogy megbukjon” bankokat, és más nagyvállalatokat, sőt a háztartásokat is. A döntéshozók számára ez persze súlyos dilemma: ha nemet mondanak, vállalják a társadalmi és gazdasági következményeket, ha igent, akkor az erkölcsi kockázatot, hogy a szereplők rászoknak arra, úgyis megmentik őket.
A nyolcvanas években Kornai János elfogadta a Harvard Egyetem ajánlatát. Hogy onnan kapott ajánlatot, és nem innen, alighanem szintén jól jelzi, melyik rendszer és miért életképesebb. Ám miközben Kornai János mindig is vágyott arra, hogy nyugodtan oktathasson és dolgozhasson külföldön, egy idő után megosztotta tevékenységét az Egyesült Államok és Magyarország között, fél évet töltött kint, hogy ne szakadjon el az itthoni eseményektől, szellemi élettől. Így születik az Indulatos röpirat (1989), amely a rendszerváltás hevült szellemi életében próbált józan útmutatást adni. A rendszerváltás után, 1993-ban teszi közzé A szocialista rendszer című művét. „A szocialista rendszer megértésének kulcsa a hatalmi struktúra vizsgálata. Meggyőződésem szerint éppen a hatalmi struktúra jellegzetességeiből vezethetők le a rendszer legfontosabb szabályosságai” – rögzíti véleményét. A harvardi búcsú után a Collegium Budapest falai között nemzetközi kutatógárdák élén, tagjaként vizsgálta például a bizalom szerepét a társadalomban (Tisztesség és bizalom a posztszocialista átmenet fényében, 2005), élvezvén, hogy hozzájárulhat a társadalomtudományok közötti falak lebontásához, az interdiszciplináris megközelítés alkalmazásához. A gondolat erejével címmel 2005-ben jelent meg önéletrajzi kötete.
Az utóbbi bő két év magyarországi folyamatainak lényegét is tudományos igénnyel ragadja meg. Lapunk olvasói 2011-ben találkozhattak Számvetés című írásával, amely a formálódó Orbán-rendszert a demokrácia, a sajtószabadság, a jogállam, a kapitalizmus, a magántulajdon, a növekedés, az elosztás, a bizalom szempontjából vizsgálja.
Egy éve szintén a Népszabadságban közölt terjedelmes elemzést Központosítás és kapitalista piacgazdaság címmel, amelynek végkövetkeztetése: „Az Orbán-rezsim elérte saját igazi célját. Keményen megragadta a hatalmat, a központosítás erősítésével, az államhatalom kiterjesztésével további eszközök kerültek a kezébe szinte korlátlan uralmának érvényesítéséhez. Ám az autokratikus uralom, a féktelen központosítás, az állam tevékenységének túlburjánzása összeférhetetlen a modern kapitalista piacgazdaság egészséges működésével. Ezen az úton lehetetlen lesz kimozgatni a magyar gazdaságot a csapdahelyzetből, a veszteglésből, nem tud rálépni fenntartható növekedési pályára. Ennek pedig mi valamennyien – a jelen és a jövő nemzedékek – leszünk a kárvallottjai.”
E megfigyelése sem veszített időszerűségéből. De születésnapját, különösen e szép, kerek évfordulót ne borítsa be a ború felhője, sikerének és nemzetközi hatásának mindenki örülhet, akinek kedve tartja.
