A legnagyobb, kétmilliós példányszámú amerikai napilap három térségbeli ország - hazánk mellett Horvátország és Szlovénia - nedűit veszi górcső alá, megjegyezve: ezeket az országokat ritkán hozzák összefüggésbe a borral. (A Los Angeles-i Kék Duna borforgalmazó által a térségünkből behozott borokat - mint elmondja - eleinte "keleti blokki gagyiként" utasították el az érdeklődők, és saját üzletvezetője is "horvát sz..r"-t emlegetett, de később változott a helyzet.)

Ugyanakkor a termékajánlóban említett magyar palackokkal a kritikusnak és a sommelier-knek sem volt problémája. Egyenesen kiválónak bizonyult az Apátsági Pincészet 2008-as Pannonhalmi Tricollis Cuvée-je (olaszrizling, rajnai rizling, fűszeres tramini). Dícsérik a Pfneiszl Soproni Kékfrankosát is, de egyrészt lehúzzák a címkézést, másrészt, csakúgy, mint a Monarchia borászat Irsai Olivérje vagy a Furmint és a Juhfark esetében, a márkanév a kimondhatatlanságot súroló nyelvtörő az angolszász piacon a WSJ szerint.

Annyira, hogy kóstolókkal, ételekhez kínált kísérőkkel próbálják őket bevezetni, mert a polcokon még ijesztőek - magyarázza egy New York-i kereskedő. Nem beszélve arról, hogy bezavarnak a sokszor németes névváltozatok is (Kékfrankos - Blaufränkisch, Scheurebe - Sämling), amelyekről a kritikus némi gúnnyal azt írja: "a kelet-európai szőlők olyanok, mint egy orosz regény szereplői: mindnek több neve van."