A politikusok nem fordulhatnak jobb teoretikushoz, mint John Maynard Keynes, aki mégiscsak lefektette a második világháború utáni pénzügyi rendszer elvi alapjait, a most gyakorta emlegetett amerikai településen, Bretton Woods-ban, s akinek a nevéhez – leegyszerűsítve persze – fűződik az az elmélet, amely szerint az államnak igenis szerepe van a konjunktúra szabályozásában. Mert a kapitalizmus csak akkor működőképes és elfogadható, ha a folyamatosan emeli a jólétet. A nagy világválságra, az 1929-33-as súlyos krízisre kereste a brit professzor a választ, s minthogy megtalálta, jobb tanítómestert aligha találni. A mostani pénzügyi válság ugyanis csak a nyolcvan évvel ezelőtti zűrzavarhoz hasonlítható, még akkor is, ha az összevetésben természetesen nem stimmel minden egyes részlet.

Akik most szívesen mutatkoznának John Maynard Keynes társaságában, persze nem biztos, hogy átgondolták ennek minden következményét. De szükség volt valamiféle fogódzóra a nagy pénzügyi viharban, amikor előbb a teljesen szerteágazó érdekeket kellett valamiképpen közös nevezőre hozni az unióban, s ezáltal megmenteni az EU-t a széteséstől, majd a globális piacokat a teljes összeomlástól.

Ha Bretton Woods a megújulás jelképe, rendben van. Ám ha emlegetése az akkori ideák felmelegítését szolgálja, akkor meg baj van: ha a válságból nem lehet másként kilábalni, mint az állami kiadások növelésével, a fiskális ösztönzők bevetésével, akkor az eurót összetartó rendszer dől össze. S egyelőre – szavakban – ezt nem akarja senki sem, bár a tettek kezdenek éppen ebbe az irányba haladni. Kényszerűségből persze, de akkor is. Választani kell a súlyos recesszió, mindenre kiterjedő gazdasági válság vagy a fellendülést ösztönző, az inflációs veszélyről megfeledkező politika között. A kelta tigris országában például jövőre a megengedett GDP-arányos három százaléknak legalább a kétszerese lesz a költségvetés hiánya, s az euróövezeten belüli, meg kívüli államok sorra jelentkeznek majd.

Nagy-Britannia a kiadások emelését fontolgatja. S egyelőre kiszámíthatatlan, hogy a kétezer milliárd euróra, vagyis Magyarország nemzeti össztermékének húszszorosára rugó európai bankmentő akciók büdzséhatása milyen is lesz. Az érem másik oldalán persze azoknak is igazuk van, akik azt mondják: az euró nélkül az európai országokat elmosta volna a válság. A két nagy bankját is eladó, mentő Belgium, a maga csaknem százszázalékos államadósságával nagyjából olyan valutaválsággal nézne szembe, mint Izland.

Az idők változását azonban mégis nagyon jól tükrözi Keynes feltűnése, akit egyébként a hetvenes évek inflációs hulláma sodort le a napirendről, s tett helyébe éppen most hanyatló diszciplínát. Nem sokkal a második világháború lezárulása előtt, 19944-ben az angol tudóst is meghívták Bretton Woods-ba, tisztelték tudását, s hozzájárulását a roosevelti New Deal eszmei megalapozásához. De a pénzügyi rendszert a lerongyolódott, elpusztult Európa megsegítésére is természetesen amerikai pénzből hozták létre. Az alacsony áron tartott aranyra alapozták, és a segítség fejében az Egyesült Államok szépen át is szállította az európaiak rúdkészleteit Fort Knoxba. Rögzítették az árfolyamokat, létrehozták a Nemzetközi Valutaalapot, mint a pénzügyi rendszer őrét. Az építmény az újjáépítés során jól működött, de az eltérő fejlődési ütemek szétzilálták, s amikor megszűnt a dollár aranyra válthatósága a hetvenes évek elején, voltaképpen Bretton Woods is összeomlott. Jött helyette a második fejezet: a valutaárfolyamok lebegtetése, illetve a fejlődő országok valutáinak a dollárhoz kötése. Ez lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok az egyre nagyobb hiányát finanszírozza. Az olcsó kínai és egyéb termékek leszorították az inflációt, lement a kamat, pénzbőség keletkezett, s a lazán kezelt pénzügyi rendszerben megbomlott az egyensúly. Hatalmas hiányok egyrészről, hatalmas többletek másrészről. Most látjuk, mi lett ebből.

Bretton Woods II., ahogy sokan most vágyakozva sóhajtoznak, nem jöhet létre, hiszen éppen most, a szemünk láttára omlik össze. Bretton Woods III.-ról esetleg szó lehet, de milyen tartalommal. „Hozzuk vissza az aranyat, hiszen a dollár és az euró semmi egyében nem nyugszik, mint a bizalmon, amelyből most egy csöppnyi sincs”, mondta a Le Soirnak az újra felfedezett Roland Leuschel, a néhai brüsszeli BBL bank volt vezére, aki kitűnő megérzéseivel hívta fel magára a figyelmet már a hetvenes években. Előre a múltba címmel írna könyvet, jegyezte meg, hiszen súlyos szociális feszültségekkel néz  szembe a világ, amelynek tisztában kellene lennie azzal, hogy a válság legalább hat évig eltart. Az Egyesült Államokban kétezer milliárd dollár tűnt el csak a nyugdíjalapokból: az emberek kénytelenek lesznek tovább dolgozni, s emiatt növekszik majd az általános elégedetlenség. A nép azt mondja, ha a kormány megmenti a bankokat, mentsen minket is meg. A berlini fal leomlott ugyan, de most a szocializmus új korszaka jön, csak nem szovjet, hanem amerikai módra – jövendöli Leuschel, aki egyetért a bankok újratőkésítésével, a szabályozás megújításával, de ösztönözné a gazdasági növekedést, a beruházást, a megtakarítást, s a költségvetési eszközök bevetését.

A bejelentett nemzetközi csúcstalálkozókon az Egyesült Államok most egy lesz a részvevők között. Nem diktálhatja a feltételeket, mint 1944-ben, mert most ő sodorta bajba a világot. Kína még nem elég tekintélyes, de már nem is hagyható figyelmen kívül. Európa léphet fel kezdeményezően. Furcsa módon az a Gordon Brown, aki csodaorvosként osztja a tanácsot. Ám pénzügyminiszterként ő elnökölte a valutaalapnak azt a bizottságát, amelynek a most gyakorta hangoztatott reformokat már rég meg kellett volna valósítania. S ugyancsak pénzügyminiszterként nézte végig Nagy-Britanniában, hogyan fújódik fel az ingatlanpiaci léggömb, amelynek kipukkanása után elmagyarázza, hogyan kellene megtisztítani a durranás után összepiszkolódott területet.

Az erőviszonyok eltolódását jelzi az új felállás, még akkor is, ha Európa nehezen találta meg a közös hangot. Valójában nem is találta meg. A Financial Times szellemesen jegyzi meg, hogy valójában nem koordináció történt, mint azt az uniós hivatalnokok oly lelkesen hangoztatják, hanem kényszerű konvergálás, amiből talán kisül valami jó. De nehéz megítélni, összehozható-e Bretton Woods III?  lehet összehozni, nehéz megítélni. Rögzített árfolyamra nincs szükség, a dollár mellé az euró már beállt kulcsvalutának. Az aranynak legfeljebb átmeneti szerep juthat. Az IMF átalakulhat, de leginkább talán a jegybanki feladat változhat. A felügyeleteket a jegybankokba vissza kell vinni, s a központi pénzintézeteknek nemcsak a fogyasztói árakkal, hanem az értékpapír- és ingatlaninflációval is behatóan foglalkozniuk kell.

A legnagyobb kérdés azonban: készek a régi és az új hatalmak előremenekülni a múltba, s ha igen, milyen messzire.