Az államcsődök kezelését illetően is beláthatatlan, bár nem azonnali következményű döntést hozott egy New York-i bíróság a minap, amikor igazat adott a régóta pereskedő és Ghánában egy argentin hadihajó lefoglalását is elérő Elliott Associates fedezeti alapnak, amely nem vett részt a Buenos Aires által kezdeményezett, 2005-ben és 2010-ben kidolgozott átütemezésben és adósságleírásban. Az amerikai cég, amelyet Argentínában keselyű alapnak is neveznek, ragaszkodik hozzá, hogy a 2001 decemberében csődöt jelentő dél-amerikai ország egy dollárnyi tartozását egy dollárral teljesítse, s ne harminc centtel. Összesen 1,4 milliárd dollárt követel a pénzügyi alap, s miután a New York-i bíróság megtámasztotta követelését, hirtelen jócskán megemelte Argentína fizetési kötelezettségét is. A bírósági döntés azonban általánosabb érvényű, hiszen arra ösztönöz, hogy csőd esetén a hitelezők ne menjenek bele az átütemezésbe.

Argentína százmilliárd dollárnyi adósságát nem tudta finanszírozni bő tíz évvel ezelőtt, s még ma is számos hitelezővel, köztük a Párizsi Klubba tömörült államokkal is meg kellene állapodnia. A hír hallatán a Standard and Poor's leminősítette az argentin kormány tartozását, s a bóvli kategória aljára sorolta be, ahol egyébként a Moody's és a Fitch is tartja a dél-amerikai ország adósságát. A kilátás is negatív, tehát Argentína Görögországgal kerülhet egy kategóriába, holott az utóbbi években éppen azt hangoztatta, hogy nem szokványos gazdaságpolitikája – Buenos Airesben a heterodox kifejezést használják, és nem az unortodoxot – mutathatná az utat az eurózóna bajba jutott gazdaságainak is, vagyis a megszorítás helyett az állami kiadások és beruházások felpörgetésével lehet kimászni a gödörből.

Az érveket azzal támasztják alá, hogy a 2001-es csődhöz éppen a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által is szorgalmazott gazdaságpolitika vezetett, pontosan az a recept, amely most Görögországot és az eurózóna több más tagországát sodorja az összeomlás felé. Az argentin példára korábban felhívta az euróövezeti vezetők figyelmét Paul Krugman, a Nobel-díjas közgazdász és Nouriel Roubini elemző is, aki a globális pénzügyi válság előrejelzésével szerzett hírnevet magának.

A fizetésképtelenség bejelentésekor Argentína államadóssága nem volt túlságosan magas, a nemzeti össztermék (GDP) hatvan százalékát tette ki, s a büdzsé hiánya is csupán hat százalék körül alakult, ami a görög mutatókhoz képest elenyésző, ám Buenos Aires exportbevételei még ekkora tartozást sem engedtek volna meg. A csőd után drámai mértékben leértékelték a pesót, ennek nyomán az adósság mérete hazai valutában a GDP 170 százalékára ment fel, ám miután a hitelezők háromnegyede belement abba, hogy elengedi követeléseinek nagyjából hetven százalékát, az adósság aránya 2007-re hatvan, 2011-re negyven százalékra esett.

Az argentin gazdaság 2001-ben és 2002-ben is meredek lejtőn gurult lefelé, de 2003-tól kínai iramban, évi nyolc-kilenc százalékos ütemet diktálva növekedett, még tavaly is. Idén azonban hirtelen fékezett, a látványos növekedés korszakának alighanem vége szakad, a gazdaság jövőre visszaeshet. E jelenség az elemzőket is fejtörésre készteti, mert a globális pénzügyi válság ellenére a világgazdasági környezetben nem következett be olyan változás, amely Argentínát kilátástalan helyzetbe hozta volna.

A nagy fellendülés időszakában kétségkívül kedvezett az országnak, hogy Kína és Európa hatalmas keresletet támasztott Argentína gabona- és szójatermékei iránt, és sok szakértő szerint ez az alapja e dél-amerikai gazdaság gyors fejlődésének. Nem ért egyet ezzel a nézettel Mark Weisbrot, a brit Guardianben is rendszeresen publikáló washingtoni kutató (CEPR intézet), aki úgy véli, hogy nem a kivitel serkentette a gazdaságot, hanem a belső fogyasztás és a beruházások élénkítése, ráadásul külföldi működőtőke-beáramlás és érdemi külső finanszírozás nélkül. Ennek alapja azonban a nagyarányú leértékelés és az adóssághegytől megszabadító csőd és átütemezés volt, valamint az a jegybanki törekvés, hogy a reálárfolyamot versenyképes szinten tartsa. Amúgy a kamatterheket nem számító elsődleges költségvetési egyenleg is csak ebben az évben mutat hiányt, a megelőző években többletet tartalmazott.

Az adatok arra utalnak, hogy 2003-tól fokozatosan utolérte magát Argentína, a szegénység nagymértékben csökkent, a foglalkoztatottság rekordszintet ért el, a munkanélküliség nyolc százalék körüli szintre ereszkedett, a jövedelmi különbségek is apadtak. Az idézett Weisbrot hozzáteszi, hogy a jegybank sem tűzte zászlajára az infláció elleni küzdelmet, előnyt adott a növekedés ösztönzésének, ennek ára persze a két számjegyű pénzromlási ütem. De – utal rá a washingtoni kutató – a dél-koreai gazdaság felzárkózását is gyors iramú infláció kísérte. Mások viszont azt hangoztatják, hogy az agrárexportból az utóbbi években befolyó csaknem százmilliárd dolláros bevétel tette lehetővé, hogy az országból kivigyenek több mint hetvenmilliárd dollárt, anélkül, hogy a pénzügyi válság szele megcsapta volna a gazdaságot.

A gyors növekedés és a hirtelen hanyatlás magyarázata a politikában rejlik, s leginkább a 2007-ben megválasztott, majd 2011-ben újraválasztott Cristina Fernández személyiségében keresendő. Fernández a 2010-ben elhunyt, s 2003-tól 2007-ig szintén az elnöki hivatalt elfoglaló Néstor Kirchner özvegye. Mint Andres Oppenheimer írja a Miami Heraldban, viszonylag rövid idő alatt ment végbe a fordulat, amelynek nyilván mélyebbre nyúló gyökerei vannak.

A publicista is azok közé tartozik, akik a felfutást az élelmiszer- és nyersanyagárak emelkedésének tudják be, aminek nyomán Fernández pénzügyi támogatásban részesített nagy választói csoportokat a tömegközlekedés és a háztartási energia költségeinek csökkentésével, jó állásokba helyezte híveit, s a lojális vállalkozóknak juttatta az állami megrendelések zömét. Ennek nyomán a büdzsében a kiadások aránya mára meghaladta a bevételekét. Az elégedetlenség tömegtüntetésekbe csapott át, a húszszázalékosnak érzett, de hivatalosan csak tízszázalékos infláció miatt az emberek az utcán vásárolnak dollárt, s egyre nagyobb félelmeket kelt a bűnözés terjedése. Egyre többen ellenzik az import- és devizakorlátozásokat is.

Cristina Fernández másokat hibáztat. Bírálói, akik között a Kirchner-korszak vezető politikusai is megtalálhatóak, azt mondják, az elnök elvesztette realitásérzékét. Nem érti, mi zajlik körülötte. Autokratákra jellemzően viselkedik. Nemzeti zászlóba burkolózva nacionalista húrokat penget, háborúban áll a külfölddel, az IMF-fel, a keselyű pénzügyi alapokkal. Amikor nemrégiben az Egyesült Államokban járt, az ENSZ közgyűlésén vett részt, előadást tartott a Harvard és a Georgetown egyetemeken. A hallgatósága inkább a fejét csóválva távozott, azzal a meggyőződéssel, hogy Argentínában nem érdemes befektetni.

A tömegbázisának számító szegények és alsó középosztálybeli, bérből és fizetésből élő rétegek azonban rokonszenveznek azon ötleteivel, hogy államosították a legnagyobb olajvállalatot, hogy Fernández szembeszállt az őt bíráló Clarin médiabirodalommal, amelynek szétdarabolását akarja elérni az új médiatörvény segítségével. S az sem kelt feltétlenül visszatetszést, hogy módosítani kívánja az alkotmányt. Szeretné eltörölni az elnöki mandátumok számának korlátozását rögzítő paragrafust, hátha újraválasztják még néhányszor, az ellenzék amúgy is széttöredezett. A szavazásra jogosító életkort 16 évre szállítaná le.

A külső megfigyelők és hazai bírálók figyelmét nem kerülte el, hogy módosították a jegybanktörvényt is, s az adósság részleteit a devizatartalék terhére fizették vissza. Az IMF pedig felszólította a kormányt, hogy igyekezzék a valóságnak megfelelő statisztikai adatokat rendelkezésre bocsátani, de Fernández szerint ez is a külső beavatkozás bizonyítéka.

A New York-i bírósági döntés után az államcsőd ellen biztosító pénzügyi termékek ára 15 százalékpontra ugrott fel, az amerikai kötvényekhez képest az argentinok hozamprémiuma is tíz százalék fölé kapaszkodott fel. Az aggodalmakat növelte, hogy Chaco tartomány dollár helyett pesóban fizette ki adóssága esedékes részletét.

E fejlemények késztették e hónap elején a Standard and Poor's hitelminősítőt a besorolás rontására, amihez magyarázatul a cég hozzáfűzte, hogy a 2011-es elnökválasztások óta bevezetett intézkedések, jelesül a kereskedelmi és devizakorlátozások, a jegybanktörvény módosítása és az államosítási folyamat rontja a középtávú növekedési kilátásokat.

Így válik az eurózóna válságkezelésének magasztalt ellenpéldájából hamar elvesző dicsőség.