Valójában jóval kevesebb, mint 150 milliárd forint a fiktív kötvények kártalanítandó része, mivel a Beva biztosítása ügyfelenként legfeljebb hatmilliós forintig terjed. Emiatt az előzetes számítások szerint a szóban forgó kifizetendő összeg nem éri el a százmilliárd forintot. A Beva-tagok a javaslat szerint apránként fizetnék vissza a kárt. Nem egyértelmű viszont, hány évtizedre húzódna el a részletfizetés. A tagok háromnegyede jelenleg vagy évi fél, vagy kétmillió forintos díjat fizet, ha ez a kör jóval magasabb terhet kapna, kénytelen lenne lehúzni a rolót. Kizárt ugyanis, hogy ki tudnának gazdálkodni tízszeres összeget.

A közepes méretű szereplők reakciója kérdéses, egy részük külföldre is mehetne, itthon pedig fióktelepként működve akár megúszhatná az ügyet. A tagdíj döntő részét 16-18 tag fizeti, közülük a legtöbbet, 450 milliót az OTP. A bank kivonulni, fióktelepet gründolni nyilván nem fog, ahogyan a rolót sem húzza majd le, viszont biztosan megviselné, ha a jövőben 4,5 milliárd forintot kellene kifizetnie mások disznóságaiért.

De ez még a történet viszonylag egyszerű része. Rogán Antal ugyanis a héten azt is megjegyezte: a Bevának a teljes kárt ki kellene fizetnie, így azt a 60 – valójában 57 – milliárd forintot is, ami a valódi kötvények értéke. Ez a tétel azonban egyértelműen kívül esik a Beva illetékességi körén. A tőkepiaci törvény világosan meghatározza, hogy az alap milyen befektetői követelésre fizet kártalanítást, és ebbe nem tartozik bele a kötvényt kibocsátó szervezet utáni helytállás. A kibocsátó helyett – a Beva ismeretei szerint – sehol a világon nem fizet semmilyen biztosító.

Nagy kérdés az is, a kormány milyen módszerrel hárítaná át az alapra, illetve tagjaira az ügyfelek kártalanítását. A tőkepiaci törvény visszamenőleges módosításával a Bevára lehetne ugyan lőcsölni ezt a fizetési kötelezettséget is, ám ez egy sor kérdést felvet: ha a kötvénykibocsátó bukása után is helyt kellene állnia az alapnak, akkor maguknak a kibocsátóknak eleve tagoknak kellene lenniük. Ez tökéletesen ellentmond a nemzetközi példáknak, egyben azt feltételezi, hogy a tönkrement cégek a tagdíjukat utólag visszamenőleg kellene befizetniük. Nagyjából hasonló az eset, mintha egy autós tömegkarambolt okoz, és utána próbál felelősségbiztosítást kötni.