Inflációs veszély nem fenyeget, ezért a jegybankok sok terhet magukra vállalhatnak, de közben nem szabad elfeledkezniük a kockázatokról sem: a rendkívül laza monetáris politika a feltörekvő és a fejlődő országokban aggodalmakat kelt, a bankszektort elkényelmesítheti és könnyíthet a hitelezési feltételeken. Ezt mondta szerdán este New Yorkban Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ügyvezető igazgatója, aki az általa irányított pénzügyi szervezet és a Világbank jövő heti tavaszi ülésszaka előtt beszélt üzletemberek előtt. A 188 ország vezető pénzügyi szakértőinek és döntéshozóinak tanácskozását megelőzően az IMF csütörtökön közzétette a globális pénzügyi stabilitási jelentésének az elemző fejezeteit, amelyek szintén rámutatnak: a nagy jegybankok jó munkát végeznek, de az általuk alkalmazott gyógymód mellékhatásaira is nagy figyelmet kell fordítani.

A jövő héten publikálandó világgazdasági előrejelzés fő számait nem árulta el Christine Lagarde, de annyit sejteni engedett, hogy ez az év sem ígérkezik sokkal jobbnak az előzőnél. S azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy öt évvel a Lehman Brothers bankház bukása után érdemben javultak volna a gazdasági és pénzügyi állapotok a világban. A pénzügyi piacok mintha megnyugodtak volna, de a pénzügyi szektor még nem elég erős, a növekedési kilátások nem igazán kedvezőek, a globális növekedés szerkezete nem eléggé kiegyensúlyozott, és nem keletkezik elegendő munkahely.

Három, eltérő sebességgel haladó csoportra osztotta Christine Lagarde a világgazdaságot. Az elsőbe a feltörekvő és fejlődő országok tartoznak, amelyek az utóbbi öt évben a globális növekedés háromnegyedét adták. A legnagyobb kihívások egyike számukra most az, hogy védekezzenek a fejlett államok nagy jegybankjai által alkalmazott könnyű pénz politikájával szemben, amely náluk árfolyammozgásokat idéz elő, alacsonyabb kamatot kényszerít ki a magas hozamot kereső befektetők elbátortalanítására. A költségvetési mozgástér növelésétől a pénzügyi piacok megerősítéséig terjedhet a bevethető eszközök tára. Persze, a fejlett országoknak is tenniük kellene a kockázatok mérséklésére, például a saját fiskális egyensúlyuk helyreállításával, az államadósság csökkentésével.

S itt érkeztünk el a második csoporthoz, amelybe elsősorban az Egyesült Államokat, valamint például Svájcot és Svédországot sorolta Lagarde. Beszédében persze főként az amerikai gazdaság helyzetével foglalkozott, s azt javasolta, hogy Washington középtávú tervet készítsen a büdzsé hiányának és az adósságnak a kezelésére, mert a hirtelen és drasztikus kiigazítás ártana a világgazdaságnak, de a terv elkészítésének halogatása is.

A harmadik, szenvedő, kullogó csoportba az eurózóna és Japán tartozik. Előbbi ugyan sok mindent elért, de nem eleget, a bankok tőkeereje nem megfelelő, a pénzügyi piac töredezett, a periférián a kis- és középvállalatok nem jutnak hitelhez, vagy nagyon drágán. A megoldás a tényleges bankunióban rejlik, amely nemcsak a közös felügyeletből, hanem szanálási és betétbiztosítási rendszerből is állna.

Japán jól teszi, hogy a monetáris politikára nagyobb mértékben támaszkodik, hogy maga mögött hagyja a deflációs időszakot. Helyes, hogy magasabb inflációs célt tűzött ki. Ám a szigetország államadósságának aránya közelíti a nemzeti össztermék (GDP) 245 százalékát, tehát Tokióban is részletesen és hitelesen be kéne mutatni, mikortól és milyen mértékben kezdhet lejteni a deficit- és az adósságpálya.

Kitért arra is Lagarde, hogy a globális növekedés szerkezetén Németország azzal javíthatna, ha ösztönözné a beruházásokat, Kína pedig a belső fogyasztást.

Az amerikai, az angol, az európai és a japán jegybank nem szokványos intézkedéseinek országokon átívelő hatásairól, illetve a pénzügyi stabilitást érintő kockázatairól csütörtökön tette közzé a magyarországi vitákat is remélhetően gazdagító és élénkítő jelentésének egy részét az IMF. A „monetáris politika plusz” megjelölést használva a nem szokványos beavatkozásra, a nemzetközi pénzügyi szervezet szakértői alapjában véve egyetértenek a módszerekkel. Tény, hogy a jegybankok a defláció és a súlyos válság elkerülése érdekében cselekedtek, az akadozó piacokon igyekeztek likviditási programokkal serkenti a hitelezést, az államkötvény-vásárlásokkal pedig csökkenteni a hosszabb távú kamatokat. E lépésekkel, valamint a rendkívüli alacsony kamatok előretekintő rögzítésével kétségkívül hozzájárultak a banki tevékenység és a bankok állóképességének megerősítéséhez, rövid távon javították a pénzügyi rendszer stabilitását.

Ám fennáll a veszélye annak, hogy most más piacokra terjednek át a kockázatok: az árnyékbankokra, a nyugdíjalapokra és a biztosítókra. Miközben a bankok halogatják a mérlegük kiigazítását és lazítják a hitelezési feltételeket. Ezt a piacok észlelik, ezért követi a jegybanki bejelentéseket olykor a banki részvényárfolyamok emelkedése. De érzékeli az IMF azt is, hogy a jegybankokra egyre több feladat hárul, miközben a kormányok nem sietnek a költségvetési és strukturális reformokkal, amelyek azonban szükségesek lennének a növekedés ösztönzéséhez. S nagy kérdés, mi lesz, ha a jegybankok visszavonják ezt a politikát, mennyire körültekintően tudják majd előkészíteni a folyamatot, hogy ne okozzanak nagy piaci kilengéseket.

A válság bizonyította az IMF elemzése szerint, hogy a kockázatok megjelenése után már túl késő hatékonyan beavatkozni a pénzügyi stabilitást gyengítő folyamatokba. A jegybankoknak és a felügyeleteknek időben fel kell hívniuk a figyelmet a tőke- és likviditási mutatók javítására, a megfelelő céltartalékképzés fontosságára. Az IMF végkövetkeztetése az, hogy –a pénzügyi stabilitási célokat szem előtt tartva – a bankoknak folytatniuk kell a nem szokványos monetáris politika pluszt.