A segítség leggyorsabban a civilektől érkezett, ők reagáltak leghamarabb, ők értették meg leginkább a krízist, akárcsak más alapítványok, itthonról és külföldről is. Az ő segítségük terelt át az első hét nehézségein, hogy tudjunk fizetést adni a kollégáknak, útiköltséget és némi forrást az esélyteremtő munka folytatásához.

A tanodában nyugodt a légkör

A rendszeren belül írt kérelmek lassan találnak célba, bár a miniszteri telefon az Emmiből reményt ad arra, hogy a bennragadt pénzhez is hozzájuthatunk előbb-utóbb. A helyzet méltatlan, hiszen segítő alapítványtól lopták el (nem tudom szebben írni) a civilek pénzét, amellyel az államon kívül segítettünk a rászorulókon.

Átgondoltam a helyünket az államon belül is. Azt a naiv ábrándot, hogy be tudunk valaha épülni ezzel a munkával, tapasztalattal, tudással az állami rendszerbe, azt hiszem, el kell engednem. Hogyan tudnánk pozícionálni magunkat itt, mikor mi azokra a résekre, hézagokra épülünk rá a munkánkkal, amelyek az állam rendszerén belül vannak? Abban dolgozunk sikeresen, amiben az állam sikertelen.

Hiába az eredményesség, a nemzetközi hírnév, az Ashoka-tagság, az elismeréshez és a beépüléshez az kellene, hogy az állam beismerje a saját működési hibáit.

És erre most nem sok esélyt látok. Maradnak a civilek és a cégek. Persze itt is sok a veszély. Sokszor futok bele olyan programokba, amelyek, bár a CSR (társadalmi felelősségvállalás) területén szerveződnek, mégis, azt érzem, nem a segítség a lényeg. Sokkal inkább a csapatépítés, a jókedvű közös szórakozás, amibe nem fér be a mélyszegénység üzenete, a cigányságot meg pláne hagyjuk.

Szóval, nem egyszerű a pozícionálása egy mélyszegénységgel, szegregátumokban élők esélyteremtésével foglalkozó civil szervezetnek a ma Magyarországán.

Mégis, úgy érzem, sokan értenek minket. A gyerekszegénységről szóló üzenet meg kell hogy érintse az embereket. És meg is érinti.

Ez most, az alapítvány nehéz helyzetében is nyilvánvalóvá vált.