A közös felügyeletből, egységes szanálási-felszámolási szabályozásból és a költségeket megosztó, a betétbiztosítást is magába foglaló pénzügyi védőhálóból álló bankunió létrehozása törhetné meg azt az ördögi kört, amelyben az államok és a pénzintézetek dráguló finanszírozása egymást erősítő folyamattá válik. Csak egy ilyen átfogó rendszer építhetné fel a bizalmat, s akadályozhatná meg, hogy az eurózóna olyan kisebb övezetekre essen szét, amelyekben az Európai Központi Bank (EKB) kamatpolitikája eltérően hat, ha egyáltalán, s az egységes kamat ellenére egészen más betéti és hitelkamatok alakulnak ki az egyes alrégiókban. A bankuniót az euróövezetben létre kell hozni, de közben figyelembe kell venni azon uniós tagországok véleményét is, amelyek nem csatlakoztak a közös valutaövezethez.

Az IMF szakértői úgy látják, hogy az Európai Unió decemberi csúcstalálkozóján született döntés a felügyeleti rendszer EKB-központú megszervezéséről fontos lépés, de számos kihívással terhelt, amelyek kockázatait kár volna alábecsülni. Átfogó megállapodásra kellene jutni a teljes rendszer főbb elemeiről, a pénzügyi háttérről, hogy a tagországok elkerüljék a lassú haladásból fakadó hátrányokat, s hogy a végeredmény ne legyen rosszabb a mai várakozásnál. A gyengülő bizalom okozta költségek azonban már így is szép csendben növekednek. Az IMF szerint ez jól látszik az EKB égisze alatt működő Target 2 elszámolásforgalmi rendszerben, amely tükrözi a bankbetétek és tőkék mozgását egyik országból a másikba.

A rendszerszerűen fontos bankokat az európai mentőalapból (ESM) közvetlenül kellene mihamarabb feltőkésíteni, s ezen pénzintézetek feltámasztásában szerepet kell szánni a részvényeseknek, a hitelezőknek és az érintett államnak is. A pénzügyi rendszer működése szempontjából kevésbé fontos és megroggyant bankokat pedig a legkisebb költség mellett fel kellene számolni, vagy jelentős méretcsökkentésnek alávetni.

A monetáris unió rosszul muzsikál. A válság kirobbanása előtt óriási méretű tőkemozgások kezdték felborítani az államok és a magánszektor pénzügyi egyensúlyát, majd ezen tőkefolyam visszafordulása nyomán egyes gazdaságok mély válságba süllyedtek, a pénzügyi piac pedig töredezetté vált. Az EKB kamatcsökkentései ezen gazdaságokban sokszor semmilyen hatást sem fejtettek ki, az államok, a bankok és a reálgazdaság problémái szorosan egymásba fonódtak. Ezt a kapcsolatrendszert rossz időkben krízisbe torkollón erősíti fel az a tény, hogy a tagországi hatóságok a kamatot befolyásolni nem tudják, s a nemzeti bankhatóságok védelmükbe vehetik a nemzeti bankrendszert, tekintet nélkül a határon átnyúló tevékenységek miatt a határon átnyúló hatásokra.

Az utóbbi évek uniós válságmegállapodásai nyomán szükségszerű, hogy az európai bankok európai felügyeletet és szabályozást kapjanak. Ideális az lenne, ha a közös felügyeleti rendszer kiegészülne a tehermegosztásról és a együttes pénzügyi támaszról szóló alkuval, majd létrejönne az egységes szanálási, válságrendezési intézmény és az európai betétbiztosítási alap. Ám jól látható, hogy éles viták kísérik e folyamatot, s ha a bankunió épületét csak félig, vagy negyedrészig húzzák fel, akkor a létrejövő rendszer akár rosszabbnak bizonyulhat a mainál, amely a nemzeti bankfelügyeletek együttműködésén alapul. Ezért legalább a menetrendben világosan meg kellene állapodni, hogy az eurózóna tagországai bizonyítsák elkötelezettségüket, hogy a bankunió teljes építményét befejezik.

Az eurózóna stabilitásának megteremtése a többi uniós tagországnak is érdeke. Az egységes felügyelet a határon átnyúló tevékenységet folytató bankok működésével kapcsolatos aggodalmakat és vitákat is oldja. Logikus, hogy az eurózónához még nem tartozó tagországok is csatlakozni óhajthatnak a bankunióhoz. Ennek nyilván számos előnye lehet. De hátránya is. Hogyan működnek együtt a jegybankok, milyen szavazati súlyuk lenne ezen államoknak az egységes felügyeletben, milyen mértékben adnák fel szuverenitásukat, mennyiben érvényesíthetnék a döntések esetén a helyi sajátosságokból fakadó egyéni megoldások szükségességét? Ezek az elvi aggodalmak persze korlátozottabban vethetők fel azon tagállamokban, amelyekben eleve nagy a devizakötelezettség, s ahol a pénzügyi rendszerben eleve magas az eurózónabeli bankok aránya. Ha ezek az országok – javasolja az IMF – akkor vezetik be az eurót, amikor csatlakoznak a bankunióhoz, akkor több előnyük származik ebből a döntésből, mint hátrányuk.