Pontosabban olyan szakember, aki az unióból érkezik Washingtonba, nehogy valaki tágabban értelmezze az európai megjelölést. A legesélyesebbnek egyelőre Christine Lagarde francia pénzügyminiszter látszik. Az Európai Bizottság szóvivője mindent megtett csütörtökön, hogy mondjon is valamit, meg ne is, azt követően, hogy a francia Dominique Strauss-Kahn leköszönt az IMF vezéri hivataláról a kínos New York-i szexbotrány nyomán.

A szóvivőnek egyrészt könnyű dolga akadt, hiszen Angela Merkel német kancellár már gyorsan értésre adta, a Valutaalap élén európainak kell állnia, s ezt ismételte meg a brüsszeli bizottság is, amely úgy gondolja, hogy az Európai Unió képes lesz jó jelöltet állítani. Nehezebb volt másrészt viszont kitérni azon újságírói faggatózások elől, hogy a volt török gazdasági miniszter, a nagy tekintélynek örvendő Kemal Dervis például európai-e, hiszen egyik szülői ágán Németországhoz is kötődik. Erre hangzott el válaszként, hogy az európai jelölt EU jelölt lesz.

Látható, hogy Európának esze ágában sincs feladni ezt a pozíciót, hiába érvelt el más fórumokon amellett, hogy a nemzetközi szervezetekben jobban tükrözni kellene a világ változó erőviszonyait. Ám az IMF vezér utódáról formálisan a huszonnégy tagú igazgatóság dönt, miután a színfalak mögött a nagyhatalmak nagyjából megegyeztek.

E nagyon bizalmas egyeztetési menetet kérdőjelezi meg azonban Kína, India, Brazília, Oroszország és több más feltörekvő állam, miközben a kvóták alapján az Egyesült Államoknak és az EU tagjainak együtt jó esélyük van arra, hogy megőrizzék a hagyományt, s amerikait ültessenek a Világbank és európait az IMF vezetőjének székébe. Érdekes persze, hogy Peking a nyilatkozatában elsősorban az IMF felső vezetésének összetételére tért ki, nem pedig a leendő igazgató hovatartozására.

Brüsszelben most elsősorban Christine Lagarde francia pénzügyminiszter neve kering, aki mögé a svédek máris felsorakoztak. Holland részről felmerült, hogy az európai jegybank éléről október végén, nyolcéves szolgálat után távozó francia Jean-Claude Trichet is szóba jöhetne. Említik Gordon Brown volt brit kormányfőt, Thomas Mirrow-t, aki a londoni EBRD vezére, és Josef Ackermannt, aki a Deutsche Bankot irányítja. A feltörekvő országokból dél-afrikai jelöltet dobtak be a köztudatba.

A csütörtöki Financial Times már azt írta, hogy a rátermettség alapján kéne választani igazgatót az IMF csúcsára, aki lehet persze akár európai is. A szakmailag nagyra értékelt Dominique Strauss-Kahn ellen az első éles bírálatot ugyancsak az FT-ben Desmond Lachman, az American Enterprise Institute professzora, az IMF volt vezető tisztviselője fogalmazta meg. Azt állítja, hogy Strauss-Kahn tévesen ítélte meg az eurózóna válságát, amelyet tartós fizetésképtelenségi krízis helyett likviditási problémaként határozott meg, vagyis kizárta a hitelek átütemezését az adósságok csökkentésére, s annak az eshetőséget is, hogy Görögországot ki lehetne léptetni a valutaövezetből.

A sikeres IMF-programnak – Lachman szerint – gyorsan és minimális költség mellett rendbe kellene hoznia a fizetési mérleget, minél kisebb növekedési áldozattal és a piaci bizalom helyreállításával. Ezzel szemben a görög gazdaság hanyatlik, a munkanélküliség 15 százalékra rúg, az adóbevétel csökken, a piac pedig még sokáig nem hajlandó hitelt nyújtani. A program nem működik, de ugyanezt erőltették rá Írországra és Portugáliára is. A szerző reméli, hogy az IMF új vezére átgondolja a hibás stratégiát.

A cikk nem említi, hogy az IMF inkább mellékszereplő volt a játszmában, az ütemet az EU diktálta, amely éppen azért akar európait a nemzetközi pénzügyi intézmény élén látni, mert nem szeretne új stratégiát. Mert a jelenlegit is nehezen alakította ki, s egyelőre nem tudja, miként kezelje a kiújult görög válságot, miként nézzen szembe azzal, hogy az egyéves, 110 milliárd eurós görög program valóban nem hozza a várt eredményt. A pénzügyminiszterek brüsszeli találkozójáról azért sietett haza a görög pénzügyminiszter, hogy újabb nagy elbocsátásokat jelentsen be az állami szektorban, megnyirbálja a nyugdíjakat, és kijelölje azon cégeket, amelyek a privatizáció végrehajtásában részt vehetnek.

Ezt követelték tőle az eurózóna tagországai, amelyek halogatják a további lépéseket, s egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tesznek a görög adósság kezeléséről, főként arról, hogy szó lehet-e átütemezésről. Egyesek szerint igen, bár a hitelezők (jórészt a stresszteszt előtt álló bankok) veszteséget nem könyvelhetnek el. Mások, például az EKB szerint még a futamidő meghosszabbítása is ki van zárva. Egy csütörtöki brüsszeli konferencián erre mondta Olli Rehn pénzügyi biztos, hogy a tagállamok annyi piros lámpát helyeztek el a megoldás felé vezető úton, hogy a megoldásig nem is lehet eljutni. 

A tanácskozásra készült vitaanyag szerzője, a volt görög pénzügyminiszter, Jannosz Papantoniu azt hangoztatta, hogy miután politikai értelemben az európaiak nem tudnak döntésre jutni, hogyan lehet a válság költségeit szétteríteni, ezért túl későn avatkoznak be, és túl keveset tesznek, mindig a piac mögött kullognak, s egy idő után visszakeverednek a kiindulási ponthoz, s  kezdhetnek mindent elölről. Lásd az újrafinanszírozandó Görögország helyzetét.

Egy másik brüsszeli konferencián pedig arról beszélt Thomas Mayer, a Deutsche Bank vezető közgazdásza, hogy az EKB enyhén szólva nem növelte hitelességét, amikor gyakorlatilag 2013-ra tolta ki a lehetséges átütemezés kezdetét (vagyis a magánszektor részvételét a válságkezelésben). Ezzel a szőnyeg alá söpörte a problémákat és lényegében az adófizetőkre hárította a költségeket, mert a számlát majd nekik kell állniuk. A konferenciák részvevői e gondolatmenet mentén könnyen eljutnak annak magyarázatáig, miért tettek szert gyorsan ilyen nagy népszerűségre az euróövezeti mentőakciókat ellenző Igaz Finnek.