Vagyis, a készséges tagállamoknak át kell ültetniük alkotmányukba, vagy elsődleges joganyagukba a deficitre és az adósságra vonatkozó szabályt, hogy már nemzeti szinten érvényesüljenek azok az előírások, amelyeket eddig uniós szinten próbáltak kikényszeríteni – nem túl nagy sikerrel. Az Európai Bíróságot is bevonnák, hogy ellenőrizze az új előírások átültetését – bár alighanem uniós jogászok hadának kell majd éjt nappallá téve dolgoznia, hogy kiderítse, vajon a huszonhetek intézményrendszerét használhatják-e azok a tagállamok, amelyek a britek vétója miatt és a franciák nagy örömére kormányközi egyezmény alapján működnek szorosabban együtt. Mert egyelőre az uniós alapszerződés módosítására nincs esély. A kormányközi szerződés nyomán azonban kétséges, vajon az Európai  Bizottság milyen szerepet vállalhat, amelynek stábja nélkül nehéz lesz követni a gazdaságpolitikai folyamatokat. Aligha képzelhető el, hogy mondjuk a franciák számítják ki,  németek teljesítették-e a vállalásokat.

A kiegyensúlyozott költségvetés követelménye eddig is a stabilitási paktum része volt azonban, csak erre kevés figyelmet fordítottak, a GDP három százalékát elérő deficitet elvileg csak rossz időkben lehetett volna megközelíteni. A gyakorlatban csak a háromszázalékos plafont figyelte Brüsszel és az összes kormány is. Most azt rögzítenék, hogy a strukturális deficit nem haladhatja meg a GDP 0,5 százalékát. Ez talán szigorúbb szabály, de a bökkenő az, hogy e hiány kiszámolásának a módszertana egyelőre kevéssé átlátható és még jó sok vitára ad majd alkalmat. Az igazi újdonság – bár a németek ezt már jó ideje sürgetik, hogy az alkotmányos rendszer részévé kell tenni ezt a szabályt, lényegében berlini mintára.

Brüsszeli forrásaink szerint a mélyebben együttműködni óhajtó uniós tagországok kis lépést bizonnyal tettek előre, hogy a jövőbeli hasonló válságokat megelőzzék, s talán kis lépést tettek afelé is, hogy a mostani krízist kezeljék. Utóbbinak két fontos eleme lehet. Az egyik a Nemzetközi Valutaalap (IMF) bevonása, hogy az uniós tagállamok pénzéből (200 milliárd euróból), s a pénzügyi intézmény nem európai tagjainak hozzájárulásából alapot hozzon létre a válság tompítására. A másik lényeges elem, hogy módosítják a véglegesnek szánt európai pénzügyi mentőalap (ESM) feltételrendszerét, vagyis a magánhitelezőknek a továbbiakban az IMF receptje alapján kell veszteségeket elszenvedniük államcsőd esetén. Ez nyugtatóan hathat a befektetőkre.

Ám a piacok pénteken nem igazán tudtak mit kezdeni a csütörtök éjszaka kidolgozott alkuval, amely váratlan elemeket nem tartalmazott, legfeljebb a megállapodás apró részleteit illetően. Márpedig a piacokon múlik a siker.

Ehhez képest az olasz és a spanyol állampapírok hozama emelkedett is, meg csökkent is. A nyitás után a befektetők teljesen elbizonytalanodtak, ahogy megpróbálták megemészteni a történteket, de délutánra javult a helyzet, mert összességében talán mégis többre jutottak a tagállamok, mint ha kudarcba fulladt volna az éles viták miatt a találkozó.

Az aranyszabálynak és a költségvetések előzetes bemutatásának az elfogadása nyomán most alighanem minden szem az Európai Központi Bankra (EKB) irányul, amelynek elnöke csütörtökön még azt mondta, hogy intézményének nem is kéne államkötvényeket vásárolnia, mert azt tiltja az alapszerződés, péntek hajnalban viszont elfogadható fiskális egyezményről beszélt. Ennek nyomán a piacok arra számítottak, hogy az EKB mégis elhatározza magát az állampapírok vásárlása mellett, hogy enyhítse az olaszokra és spanyolokra nehezedő nyomást, de nem ez történt. Az EKB marad a pályán, annyit vásárol, mint eddig, legfeljebb heti 20 milliárd euró értékben. Ezért mondta azt Nicolas Sarkozy francia elnök, hogy akkor a jegybank által a bankrendszerbe folyatott pénzekből a kereskedelmi bankok vásárolhatnak állampapírt.

Lesz-e arany az aranyszabályból, azaz megerősödő eurózóna kerül-e ki a válságból, vagy a kétsebességes Európa víziója valósul meg, attól függ, hogy a jelenlegi válság meddig tart, milyen újabb hullámokat kavar, s hogy a piacok lehiggadnak-e. Vagy erre a csúcsra is úgy tekintenek, mint amely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.