Élénkül az amerikai lakáspiac, de nem eléggé
Bátorító jelek érkeznek a lakáspiacról, amely öt évvel ezelőtt a globális pénzügyi válság bölcsőjévé vált, s ahol az árak csökkenése, az építőipari tevékenység visszaesése és a drámaian megugró árverezési mutatók nagyban hozzájárultak a gazdaság visszaeséséhez. Vagyis a lakáspiac élénkülésére utaló adatok biztatóak, de a lakáspiac állapota továbbra sem jó, s főként nem utal arra – mondta magyar idő szerint csütörtök este Atlantában Ben Bernanke jegybankelnök –, hogy a mérsékelt ütemű gazdasági fellendülés hatásait minden állampolgár megérezhetné.
Az ingatlanpiaci és hitelezési túlburjánzás korszakában eladósodott amerikaiak húsz százaléka még mindig nagy bajban van, mert tartozása nagyobb, mint megvásárolt otthonának az értéke. Még mindig több mint kétmillió lakás vár árverezésre, bár a kényszerű értékesítések üteme lassul. S tizenöt éves mélypontra esett azoknak az aránya, akik lakástulajdonnal rendelkeznek.
Bernanke megismételte: a jegybank a maga részéről beveti eszközeit, hogy támogassa a gazdaságot, s ezen belül a lakáspiacot, de sok minden azért nem rajta múlik. Mert érthető például, hogy a hitelintézetek szigorították a feltételeket a válság kirobbanása után. De átestek a ló túlsó oldalára, s itt az ideje, hogy a szabályokat átírják, enyhítsék. Hozzátette: a hitelhez jutásnak alkalmasint akadálya a bújtatott faji megkülönböztetés is.
A szerény iramú fellendülés és a lappangó költségvetési válság miatt a tőzsdei indexek október eleje óta lefelé ereszkednek. A jegybank október végi üléséről a minap közzétett jegyzőkönyv nem meglepően utal rá, hogy több döntéshozó szerint jövőre is folytatni kell a Fed által a likviditás bővítésére megvásárolt értékpapírok lejárati szerkezetének a módosítását, azaz a rövid lejáratúak hosszabb lejáratúakra cserélését.
S folytatódik a nemrégiben meghirdetett program is, amelynek keretében havi negyvenmilliárd dollár értékben vesz a jegybank jelzáloggal fedezett értékpapírokat. E beavatkozás révén a jelzáloghitelek kamatait is történelmi mélypontra vitték le, elősegítendő a lakáspiac rendeződését, s ekként a gazdaság talpra állását.
A Fed politikájának a megítélése ugyanakkor nem egyértelmű. Az elnökválasztási csatát elvesztő, de a képviselőházi többséget megőrző republikánusok inflációs veszélyt érzékelnek.
A Chicagói Egyetemen tartott előadásában bírálta az amerikai jegybankot Lorenzo Bini Smaghi, az Európai Központi Bank volt igazgatósági tagja is, aki úgy vélekedett: a gazdasági ösztönzésnek ez a módja nem szükségképpen ösztönzi arra a kormányzatot és a kongresszust, hogy mielőbb hozzákezdjen a költségvetési deficit és az államadósság csökkentéséhez. Ekként a mennyiségi könnyítés harmadik szakasza (QE3) inkább kockázati tényezőnek tekinthető.
Az októberi ülés most megjelent jegyzőkönyve viszont inkább az amerikai költségvetési vitát említi kockázati tényezőként. Egyébként maga Bernanke találta ki a fiskális szirt hasonlatot, utalván arra, hogy az államadósság-plafon megemelése után kialakult deficitcsökkentési patthelyzetben olyan automatikusan érvénybe lépő adóemelési és kiadásmérséklési tervben állapodtak meg, amely jövőre recesszióba sodorja az amerikai gazdaságot, beláthatatlan következményekkel a lanyhulással küzdő eurózónára nézve is.
A kongresszusi költségvetési iroda (CBO) elemzései arra utalnak, hogy ha a korábbi, jórészt a Bush-érában nyújtott adócsökkentéseket megtartanák, a munkavállalói társadalombiztosítás járulék 6,2 százalékra emelését halasztanák a válság miatt lecsökkentett 4,2 százalékról, a vállalkozói adóváltozásokat figyelmen kívül hagynák, valamint a katonai és egyéb kiadások csökkentését elvetnék, akkor az idén október elsején kezdődött 2013-as pénzügyi évben 503 milliárd dollár költségvetési hatást könyvelnének el. Ennyivel növekedne a hiány, ha nincs fiskális szirt.
A számításba nem vett tényezők nyomán ez a szám valamivel magasabb, mint a CBO becslése a szirtről magát levető büdzsé deficitjéről, amely 448 milliárd dollárral csökkenne a 2012-es pénzügyi évhez képest. Minthogy a 2012-es, szeptember harmincadikán végződött pénzügyi évben bő százmilliárd dollárral kisebb hiány keletkezett, mint még tavasszal is feltételezte a CBO. Így ahhoz, hogy a deficit a nemzeti össztermék (GDP) négy százalékára ereszkedjék 2013-ban, valamivel kisebb hiánycsökkentés társul. Ám így is, a 2012-es deficit a GDP több mint hét százalékáról esne négy százalékra 2013-ban. Ami önmagában is 2,9 százalékpontot venne el a jövő évi növekedésből. Így sodródna félszázalékos recesszióba a gazdaság, amelyből azonban 2013 negyedik negyedében kikerülne, és 2014-ben igen gyors tempóra váltana.
A CBO-nak ezt a tételét sokan kétlik. Az amerikai lapok is idézik azonban azokat a megállapításokat, hogy ha az adóemelésből és a tervezett kiadáskurtításból nem lenne semmi, akkor a gazdaság három százalékot és több millió munkahelyet nyerne. Ennek ára viszont az, hogy 2020-ig a deficit évente a GDP négy-öt százaléka körül mozogna, szemben azzal, hogy a fiskális szakadékba esés után már 2016-ban egy százalékra, majd az alá ereszkedne.
Az államadósság – a CBO a kormányzati szektoron kívüli tartozást számítja – a GDP több mint hetven százalékáról kilencven százalékra, azaz fenntarthatatlan szintre emelkedne, ha elkerülik a szirtet. Viszont 58 százalékra apadna, ha most belezuhannak a szakadékba. (Nemzetközi összehasonlításban a teljes szövetségi államadóssági adatokat használják, amelyek szerint a tartozás már tavaly meghaladta a GDP száz százalékát. A trendet azonban jól érzékeltetik a CBO számításai is.)
Az újraválasztott Barack Obama elnök a korábbinál erőteljesebben próbálja sarokba szorítani a republikánusokat. Ám mindkét oldal megegyezési készséget is mutat, hiszen az év végéig kellene kidolgozni az új költségvetési pályát, hogy a szirt széléről visszarántsák egymást. A vita középpontjában az adók állnak természetesen. Obama emelné a tehetősek – az évi 250 ezer dollárnál többet kereső házaspárok – adókulcsát is, s bezárna kiskapukat a kedvezmények megszűrése révén. A republikánusok a magasabb adókulcsokat ellenzik, de senki sem akarja igazán, hogy a középosztály több adót fizessen, amiért a korábban ideiglenesen csökkentett terhek érvénye lejár. A republikánusokat aggasztja a katonai kiadások megnyirbálása is.
A vitába most beszállt Glenn Hubbard, a Columbia Egyetem professzora, George W. Bush és mostanáig Mitt Romney republikánus elnökjelölt tanácsadója, aki azzal érvelt a Financial Timesban, hogy Obama nem hagyatkozhat pusztán a gazdagok több adójára. A köztársaságiak pedig nem követelhetnek alacsonyabb adókat, ha nem mondják meg, mi volna a forrás. A közgazdász szakember szerint a fiskális konszolidáció akkor a legkevésbé ártalmas a növekedésre, ha adóreformon és kiadáscsökkentésen alapul. Egyetért azzal, hogy a gazdagok fizessenek több adót, hogy az adóból levonható összeget a jövedelem százalékában korlátozzák, továbbá javasolja a nyugdíjkorhatár emelését a következő tíz évre, s általában véve, mindenkire kiterjedően is az adók emelését, amennyiben a cél a jelenlegi jóléti rendszer fenntartása. Elképzelhető fogyasztási adó bevezetése, vagy a jogosultsági programok átszabása a valóban rászorultak javára, hogy maradjon pénz az oktatás, a kutatás-fejlesztés és az infrastruktúra támogatására. Ez persze politikai választás kérdése.
A New York Timesban rendszeresen publikáló Pual Krugman viszont leszögezi: 2010 óta, a magas munkanélküliség és a rendkívül alacsony finanszírozási költségek korában deficit-héják vették át a vita irányítását.
A Nobel-díjas közgazdász John Maynard Keynest is idézi, aki háromnegyed évszázada azt mondta, hogy jó időkben kell spórolni, nem a visszaesés közepette. A jövő évi hiánnyal nem az a baj, hogy a deficit túl nagy, hanem éppen ellenkezőleg, hogy túl alacsony lesz, s ezzel taszítja recesszióba a gazdaságot. A deficittel ijesztgető, a csak be nem beköszöntő fiskális válsággal riogató, házsártoskodó csapatnak ajtót mutatna Krugman, aki azt sejti a háttérben, hogy az általa említettek a hiánycsökkentés örve alatt a szociális hálót szeretnék szétszabdalni.
