Transzatlanti vita helyett transzatlanti béke? Az óceán mindkét oldalán azt a benyomást keltették politikusok és vezető közgazdászok, hogy érdemi, gazdaságfilozófiai vita bontakozott ki az Egyesült Államok és az Európai Unió között, s hogy veszélybe került az április másodikára tervezett G-20-as csúcstalálkozó is. Brüsszelben nevük elhallgatását kérő kutatók emlékeztetnek rá, hogy 1933-ban, Roosevelt elnök hivatalba lépése után szintén Londonban rendeztek globális gazdasági értekezletet, amely kudarccal zárult, s elképzlehető, hogy a történelem ismétli önmagát. Ám a részvevő kormányokra nagy nyomás nehezedik, hogy sikerrel álljanak fel az tárgyalóasztal mellől.

Az utóbbi napokban amerikai részről Summers elnöki tanácsadó és Geithner pénzügyminiszter szólította fel az európaiakat a kereslet élénkítésére, azaz a költségvetési költekezés növelésére. Európai részről pedig a Bizottság elnöke és tagjai hangoztatták válaszul, hogy már eleget költöttek, most már várják az eredményt. Főleg a németek vonakodnak bedobni magukat, pedig pénzügyi helyzetük ezt megengedné, de nem akarják a következő nemzedékek nyakába varrni a mostani válság megoldásának árát.

Aztán kedden Brüsszelben járt Paul Krugman, a Nobel-díjas amerikai közgazdász, aki közölte: Európának legalább annyit kellene beleölnie a gazdaságösztönzésbe, mint az Egyesült Államoknak, azaz a GDP négy százalékát, de még csak 1,5 százaléknál tart. Vendéglátója, Günter Verheugen iparügyi biztos azonban vonakodott számszaki vitába bocsátkozni.

Nem úgy Barroso bizottsági elnök, aki szerdán Maystadt európai beruházási banki elnököt fogadta az unió központjában, s azt mondta, hogy az uniós élénkítés máris a GDP négy százalékánál tart. Eddig 3,3 százalékot emlegetett, belegyömöszölve persze mindent ebbe a mutatóba, az úgynevezett automatikus stabilizátorokat is, vagyis azt, hogy a tagállamok a visszaesés közepette is állják a munkanélküli segélyek számláit, kifizetik a nyugdíjakat és működtetik az egészségügyet. A kormányok saját deficitnövelő költése valóban 1,2 százaléknál jár, de az Európai Bizottság ennyit is kért tőlük.

A szerdai Financial Timesban viszont ehhez azt tette hozzá Martin Wolf, hogy nem érdemes a költségvetési lazítás későbbi esetleges hatásain keseregni, nem kell úgy viselkedni, mint a haláltól félő ember, aki aggodalmát megszüntetendő öngyilkos lesz. A szerző szerint kezelhetőnek látszik még az is, ha a Nemzetközi Valutaalap (IMF) előrejelzése beválik, azaz 2012-ig az olasz államadósság a GDP 117, az amerikai 97, a német 79, a brit 75 százalékára emelkedik. (Az eurózónában elvileg hatvan százalék alatt kellene lennie.)

Ám brüsszeli hivatalnokok, kik szintén nevük elhallgatását kérik, azt mondják: a G-20-ak hétvégi londoni előkészítő találkozóján a gazdaságfilozófiai vitának nyoma sem volt. A közlemény ezt tükrözi is, hiszen leszögezi, hogy a részvevők mindent megtesznek a növekedés serkentésére, de tekintettel lesznek a büdzsék állapotára is. Egyúttal támogatják a pénzügyi szabályozás és felügyelet átalakítását, s ezzel együtt a nemzetközi pénzügyi intézmények átformálását is.

Ezt alátámasztani látszott tegnap Barroso is, aki eleve összekapcsolta a ma kezdődő uniós és az április eleji londoni csúcstalálkozót. Gazdaságélénkítésről és szabályozásról beszélt, megjegyezve, hogy a két téma közül nem lehet választani, a kettő egyszerre szerepel napirenden.

A G-20-ak előkészítő találkozóját végigülő szakértők azt mondják, teljes az egyetértés abban, hogy a bizalom helyreállítása azonnali cselekvést igényel, ideértve a szabályozási és felügyeleti kérdéseket is. Abban sem térnek el ma már a vélemények, hogy a határon átnyúló pénzügyi tevékenységet a nemzeti hatóságokból összeállított kollégiumoknak kell felügyelniük, hogy szabályozni kell a fedezeti alapokat, a hitelminősítőket - melyeket súlyos felelősség terhel - a számviteli törvényeket, az innovatív, úgynevezett származékos pénzügyi termékeket, véget kell vetni a szabályozási vetélkedésnek az országok között. Az uniós nézet szerint még a túlszabályozás is kevesebbe kerül, mint az elégtelen szabályozás.

S nem utolsósorban újra kell gondolni az IMF működését, meg kell feleltetni az új erőviszonyoknak. A G-20-ak ülésén az érintettek, a kínaiak, az indiaiak és a brazilok keményen védték álláspontjukat, s nyilván elérik, amit akarnak. Hiszen Kína nemzetközi tartalékai sokszorosan meghaladják az IMF feltőkésítési igényét, így bizonyos értelemben Peking diktál. Ironikus, de Woody Allen újraforgathatná a Fogd a pénzt és fuss című filmjét, hiszen az sem akármilyen fordulat, hogy a gazdagok a nemrég még szegények pénzére ácsingóznak. Egyértelmű, hogy az európai országoknak fel kell adniuk nyolc helyükből hetet vagy hatot a 24 fős valutaalapi igazgatóságban. Minél előbb látják ezt be, annál jobb.

Az óceán mindkét partján azt is látják, hogy a válság oka a felborult globális egyensúlyban rejlik, Kína és India világgazdasági integrációja teremtett hatalmas pénztöbbletet, amelyből aztán a pénzügyi válság kibomlott, gazdasági válságot okozva. Így a szabályozás csak az egyik eszköz lehet, a másik makrogazdasági, mert a cél az, hogy a válságok között időszak minél hosszabb, az elkerülhetetlen újabb krízis minél szerényebb mértékű legyen.

Még tízmilliárd az uniós pénzügyi alapba

A ma kezdődő uniós csúcs előtt kiszivárgott hírek szerint az állam- és kormányfők elé kerül egy javaslat, hogy emeljék meg a jelenleg 25 milliárd eurót kitevő, a fizetési mérlegek kezelésére szolgáló alapot további tízmilliárd euróval. Az eredetileg 12 milliárdos uniós keretet az ősszel növelték 25-re, amikor Magyarország kért és kapott hitelt, majd következett Lettország, s most Románia áll a sorban. Magyarország és Lettország a 25-ből 10-et lehívott. Brüsszeli hivatalnokok szerint nem Románia az utolsó ország, amely segítséget kérhet külső kötelezettségeinek finanszírozására. Az alapot az eurózónán kívüli uniós tagországok vehetik igénybe.