A Fidesz, pontosabban Orbán Viktor külpolitikai gondolkodásában beállott legnagyobb változás az utóbbi időkben, hogy Kínát nem negligálni kell, hanem éppenséggel együttműködni vele. Újságolvasó embernek nem olyan nagy felismerés, de azért annyira nem is kézenfekvő. Egyrészt a környezetünkben vannak olyan országok, azokat vezető politikusok, akik nem jutottak messzire ezen az úton, másrészt azok is, akik régebben a stratégiájuk részévé tették a Kínával való együttműködést, rendre belefutnak olyan problémákba, amelyeket aztán emésztetlenül kényszerülnek maguk után hagyni. Kína a globalizáció viszonylag friss ténye, amely akkor is ott van (vagyis itt), ha valakinek ettől rossz a kedve.

Lehet bokszolgatni vagy simogatni (a mi méreteink miatt egyik sem tűnik fel nagyon neki), de valahogy viszonyulni kell hozzá. Medgyessy Péter első közeledő lépése (ahogy a Fidesz akkori Kína-ellenessége is) még csak szenvedély volt, Orbán Viktoré már belátás.

Mi változott meg? Természetesen Kína. Kínának a világban való viselkedése. Sokan tudták, hogy csak idő kérdése, mikor feszíti szét Kína azt a kalodát, amit a Nyugat kattintott rá 1989, a Tiananmen téri demokratikusdiákmegmozdulások szétverése után. Jellemző módon éppen a kaloda felszerelői, a Kínát embargókkal elszigetelni akarók voltak az elsők, akik alig másfél évtized után elkezdtek kísérteni a pekingi vezetés körül, lépne már fel a valós súlyának megfelelően a glóbusz ügyeinek intézésében. Ez ugyan most sincs így, de mégis előrébb járunk, hiszen a világnak rengeteg tapasztalata halmozódott fel arról, amikor egy potenciális nagyhatalom alapvetően csak a szuverenitásnak becézett köldökére koncentrál, s kizárólag ebben a közegben fontolgat olyan kérdéseket, mint a szén-dioxid kibocsátás, a nemzeti valuta átváltási rátája, a halászat méretei vagy épp az információ-hordozók másolásának megítélése. A világot mindazonáltal a boltokon keresztül közelítették meg a kínaiak, ott voltak minden pénztárgépnél.

Ami viszont az elmúlt néhány évben döbbenetes sebességgel változik, hogy iszonyú erővel jelennek meg a vásárlói oldalon, s már nem csak a tradicionális nagykerben, a nyersanyag és energia piacokon, hanem a vállalati felvásárlásokban és az infrastruktúra-fejlesztések piacán. Ezzel olyan érdekeltségi viszonyokba dugják be a mancsukat, amelyek a hétköznapi élet tényleges, érdekekkel bíró szereplőivé teszik őket mindenütt a világon. A méreteket tekintve lassan leginkább az Egyesült Államokhoz lehet hasonlítani ezt a befolyást, a jellegét tekintve viszont - legalábbis egyelőre - ez politikailag messze nem olyan agresszív és küldetéses. Ahogy egyes elemzők mondani szokták: Kína kereskedő nagyhatalom.

Nagyjából ezt láthatta be Orbán Viktor, s ez üdvözlendő. Hogy ezt olyan butaságokkal kommunikálja például, miszerint mindkét ország a munka-alapú társadalmat favorizálja, azt írjuk annak számlájára, hogy nap mint nap újra meg kell hódítania azokat is, akik fogékonyak a butaságra. Egy biztos, hogy a kínai-magyar kapcsolatok a méret és a minőség tekintetében is éppen magasabb szintre jutnak. Ami persze azt is jelenti, hogy a konfliktusok esélye is növekszik, hiszen lesz terepe annak, hogy ilyenek egyáltalán kibontakozhassanak. Ezt csak azért vetítem előre, mert a nemzetközi tapasztalatok szerint ilyenkor pillanatok alatt lábra kél a lehető legprimitívebb kínai-ellenesség. Az oroszországi Irkutszk utcai kínai-veréseitől a spanyolországi Elche lángoló cipőboltjaiig széles a skála. Mind a gazdasági szituáció, mind a kulturális attitüd, amelyek ehhez szükségesek, nálunk is adottak.

Mindenesetre most együtt dübörgünk Kínával a hídon, s amíg a híd bírja, addig legyünk erre büszkék. Egy új, felkészült, céltudatos, valóban nagyon sokat dolgozó, a világ élén járni akaró civilizációs elem jelenik meg a magyar gazdaságban, melyet - bár lesznek, akik meg fogják próbálni - nem szabad konyha-nacionalizmussal kezelni, mert csak magunkkal tolunk ki.