A tét óriási, a tanácskozás-sorozat pedig példa nélküli. A pénteken kezdődött közvetlen előkészítő pénzügyminiszteri tárgyalásokkal lényegében hat napon át tart, mert a krízis eszkalálódott: a görög válság kirobbanása óta eltelt másfél év vonakodó, időhúzó, maszatoló döntései után a befektetők kezdenek elfordulni Olaszországtól, Spanyolországtól és lassan Franciaországtól is. S ha ezen államok finanszírozása leáll, annak következményei beláthatatlanok.

Átfogó megállapodásra három alapvető kérdésben kellene jutnia most az eurózóna országainak: hogyan csökkentsék a GDP 180 százaléka felé közelítő görög adósságállományt jórészt francia és német magánhitelezők bevonása révén, ennek érdekében milyen tőkekövetelményeket írjanak elő a  pénzintézeteknek, s miként növeljék meg az ideiglenes pénzügyi mentőalap (EFSF) 440 milliárd eurós hitelkapacitását. Ez a következő napok feladata, de a pénzügyminiszterek abban már nagyjából megállapodtak, hogy kilenc százalékra emelik tőkekövetelményt, s ehhez 108 milliárd eurónyi pótlólagos tőkebevonásra lesz szükség. De például az átfogó megállapodásnak ez a része érinti az összes uniós tagállamot, nem lehetséges ugyanis kétféle tőkekövetelmény az egységes belső piacon, amelynek ki kell terjednie a pénzügyi szolgáltatásokra is.

Az eurózónán kívüli tagországok aggodalmát nagyon jól ragadta meg David Cameron brit miniszterelnök, aki azt hangoztatta, hogy Londonnak érdeke az erős valutazóna, mert az segítené a brit gazdaság fellendülését is. S miközben maga is úgy véli, hogy a valutaövezetben szorosabb gazdaságpolitikai egyeztetésre, költségvetési integrációra lesz szükség, nem szeretné, ha ez a térség olyan döntéseket hozna, amelyek aztán gyengítik a belső piac működését. Ezért fontos annak leszögezése is, hogy ha az uniós alapszerződést meg kell változtatni az eurózóna mélyebb integrációja végett, azt mind a huszonhét országnak ratifikálnia kell.

A válságcsúcs első szakaszának lezárása után Herman Van Rompuy azt fejtegette, hogy érzése szerint mindenki a megállapodás érdekében folytatja a tárgyalásokat, s az eredményt szerdán közzé is teszik. A felfokozott piaci várakozások miatt a további halasztás nehezen képzelhető el. A vasárnap délelőtti eszmecserén azonban arról is szó esett, hogyan nőhetné ki az Európai Unió az adósságválságot. Mert szép dolog a fiskális fegyelem, de növekedés nélkül nem vezet út sehova.

A Bizottság nevében José Manuel Barroso elnök riasztó képet tárt az állam- és kormányfők elé:  az egy főre jutó nemzeti jövedelmet és a termelékenységet illetően milyen drámaian lemaradt az unió az Egyesült Államok mögött. Felzárkózni viszont úgy tudna, ha komolyan venné a közös programokat, például a digitális fejlesztési menetrendet, a kutatás-fejlesztési követelményeket, a belső piac kiteljesítését, a kereskedelmi liberalizációt.

Minden egyéb kérdés vasárnap késő estére, hétfőre, keddre és szerdára marad. De az ellentétek nagyok. Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia elnök külön is nyomás alá helyezte Silvio Berlusconi olasz kormányfőt, akinek elszántan folytatnia kéne a kiigazítást és a reformokat, ideértve a munkaerőpiacot, az állami vállalatokat, a privatizációt, az igazságügyet. Viszont Itália bekerült azon államok sorába Spanyolországgal és Portugáliával, amelyeknek egyáltalán nem tetszik a bankok feltőkésítési terve, minthogy magánbefektetők hiányában alighanem a kormányok kénytelenek részesedést szerezni egyik-másik pénzintézetben.

S az EFSF hitelkapacitásának növeléséről megkezdett vitában az olaszok és a spanyolok – akiket e pénzalapnak meg kéne óvnia a spekulációtól – az elszigetelődni látszott Párizs mellé álltak a németekkel szemben. Sarkozy elnök bankivá változtatná az EFSF tevékenységét, s közvetlenül az Európai Központi Bank finanszírozása alá sorolná, amit Berlin ellenez, mert nem akarja, hogy a jegybank részt vegyen az államadósság pénzelésében. Szóba került viszont, hogy a G20-ak cannes-i találkozóján felvetik: a Nemzetközi Valutaalap égisze alatt is létrejöhetne egy alap, amelybe becsatornázhatnák a pénzügyi többlettel rendelkező országokat, például Kínát, vagy Brazíliát, s az EFSF biztosítaná az olasz és spanyol államkötvények vásárlóit. Mint Van Rompuy célzott rá: Ha már az eurózóna globális válságot idézett elő, legyen a megoldás is globális.