A mostanihoz hasonló újabb pénzügyi válságra bizonyosan nem tudna a világ úgy válaszolni, mint az eltűnőben lévő krízisre, hiszen csupán a banki garanciákra, feltőkésítésekre, mentőakciókra az érintett országok GDP-jének huszonöt százalékát kellett odaígérni, részben elkölteni - ezt mondta pénteken egy brüsszeli konferencián Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank (EKB) elnöke, majd nem sokkal később Dominique Strauss-Kahn, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatója.

Utóbbi a politikai szándék fenntartását sürgette, mert úgy látja: ahogy múlik a veszély, úgy gyengül az elszántság a cselekvésre, mármint a pénzügyi szektor újraszabályozására. Márpedig a bizalom helyreállítása a legfontosabb teendő, csak ennek nyomán képzelhető el gyorsabb ütemű gazdasági növekedés. Holott, a válság kirobbanása után - folytatta Strauss Kahn - példa nélküli együttműködés alakult ki a húszak csoportjában (G20), amely a világ nemzeti össztermékének nyolcvan százalékát képviseli.

S ha sikerült is közös nevezőre jutni az alapelvekben, a végrehajtásban, a megvalósításban már nem tapasztalható  ez az összefogás. Pedig nincs sok idő a cselekvésre. Az Európai Bizottság belsőpiaci igazgatósága által szervezett brüsszeli konferencia ezt a kettősséget nagyon is jól érzékeltette: miközben az Európai Unióban a pénzügyminiszterek megalkudtak az új felügyeleti rendszer kereteiről, hogy létrehozzák a rendszerkockázati tanácsot,  s alá rendelve a nemzeti hatóságok jobb együttműködésén alapuló banki, értékpapír-piaci és biztosítási felügyeleti hálózatot, az Európai Parlamentben módosító indítványok százait nyújtották be, a Bizottság pedig gyengének tartja az építményt, amelynek január elsejétől már működnie kéne.

Ám a szervezeti keretekből hiányzik még a válságkezelés és -megoldás törvényi alátámasztása, jogszabályi megalapozása. Az eltérő nemzeti szabályázások - ha egyáltalán léteznek - összhangja pedig végképp hiányzik, márpedig az európai belső piacon határon átnyúló tevékenységet folytató bankokat nem lehet hatékonyan ellenőrizni, szabályozni, felügyelni a sokféle előírás alapján. S különösen a csődök esetén merül fel a gyötrő kérdés, ki fizesse a számlát.

A brüsszeli eszmecserén a belsőpiaci biztos, Michel Barnier éppen a sokkal mélyebb koordinációt sürgetve vetette fel, hogy a bankok által finanszírozott bankalapra lenne szükség, hogy ne az adófizetőknek kelljen megint a zsebükbe nyúlniuk, ha baj van. Ezt mondta Strauss-Kahn is, az IMF nevében üzenve Európának. Hozzátette: a pénzügyi szabályozás átalakítása a Maastrichti Szerződéshez (az euró létrehozásához) hasonló léptékű történelmi tett lenne. Trichet a megelőzés, a válságkezelés és a csődeljárás egységes európai szabályinak kialakítása mellett foglalt állást.

Ám a szakértőkkel rendezett viták máris árnyalták a képet. Paul Tucker, a Bank of England alelnöke szerint ebbe az alapba a bankokban legalább ezermilliárd eurót kellene elhelyezniük, hogy az hihető védelmet nyújtson. A francia felügyelettől Daniéle Nouy az alapot inkább valamiféle viszontbiztosítónak képzelte el, miközben említést tett a nemzeti betétbiztosítási rendszerek európai szintű kiegészítéséről, valamint az anyabankok és leánybankok közötti pénzmozgások előmozdításáról válság esetén.

Az olasz jegybankból érkezett Giovanni Carosio, aki egyben az európai bankfelügyeleti bizottság elnöke (ez váltaná fel az új rendszerben a fentebb említett hatóság) sorolta az elképzeléseket, amelyek megvalósulása esetén az új felügyeleti testületek felléphetnek: leválthatnák például valamely bank vezetőségét, felfüggeszthetnék a részvényesi jogokat, az eszközöket egy köztes bankba vihetnék, korlátozhatnák a pénzintézetek megjelenését egyes piacokon. (Ilyen elemeket is tartalmazott például az IMF ösztönzésére, de egységes európai megközelítés hiányában a parlamentnek a feloszlatása előtt a kormány által benyújtott magyar törvénytervezet.) Carosio megjegyezte: ez a kemény beavatkozási lehetőség persze az érintetteket arra ösztönözheti, hogy jogi úton megtámadják az intézkedéseket, s kérdés, a felügyeletek nem okoznak-e esetleg piaci zavarokat az ilyen.

Farkas Ádám, a magyar pénzügyi felügyelet (PSZÁF) elnöke a vitában arra hívta fel a figyelmet, hogy egységesíteni kellene a nemzeti felügyeletek közötti kommunikációt. Támogatta a felügyeleti munka mélyebb összehangolását, s felvetette: a bankrendszer szempontjából kiemelt bankoknak a létrejövő bankhatóság erőteljesebb felügyeleti hatáskörébe kellene tartozniuk, a határon átnyúló bankcsoportoknak elsősorban az anyaországi felügyelet, míg a  kisebb bankoknak a nemzeti hatóság alatt kellene maradniuk, de a felügyeleti szervezetek szoros, akár egymás beavatkozását kezdeményező együttműködése mellett.