Az IMF és a Loch Ness-i szörny
Akár a két világháború közti időszakig is visszamehetnénk annak belátására, hogy a nemzetközi egyeztetés leginkább viharos periódusokban működik, egyébként egészen ritkán. Az 1985-ös Plaza és az 1987-es Louvre alkut emeli ki a nyugodt évekből, mint ritka példát a Nemzetközi Valutaalap (IMF) két munkatársa, Jonathan D. Ostry és Atish R. Ghosh. A nemzetközi koordináció akadályai és leküzdésük módjai című tanulmányban a szerzők azt írják, hogy a nyolcvanas években, a nagy mérséklődés korszakában az egyeztetésnek különösebb előnye nem lett volna. De a világgazdaság egyáltalán nem tér vissza e nyugodt időszakba, tehát a koordináció előtérbe került, mert főként a nagy országok politikája átgyűrűzik a kisebb gazdaságokba, sokszor nem várt következménnyel. A két szerzővel együtt blogbejegyzést is közzétett az IMF honlapján Olivier Blanchard, a pénzügyi szervezet vezető közgazdásza.
A koordinációra most azért lenne nagy szükség, mert a gazdaságpolitikai döntéshozóknak egyre kevesebb eszközük van a folyamatok kezelésére, s egyre több elérendő céljuk volna. Ilyen esetekben a nemzetközi egyeztetésnek lehet közvetlen eredménye. A 2008 után kibontakozott válságban fel is tűnt a koordináció: kezdetben a fiskális költés kedvező hatással járt, és az államadósság növekedését is jobban elviselte a piac, minthogy országok széles köre kényszerült erre. Az adóparadicsomok üldözésének, a protekcionizmus és a valutaháború elkerülésének ígérete is a koordináció jeleként értékelhető.
A nem hagyományos monetáris politikai eszközök bevetése viszont a koordináció hiányára utal. Az amerikai, az európai és a japán jegybank nem egyeztetett egymással, miközben ezen belgazdasági célú lépések külgazdasági hatása igen erőteljes lehet. A nagy bizonytalanság miatt azonban nehezebben kiszámítható a hatás, s a kormányok igencsak eltérően ítélik meg a tovagyűrűzés iramát, méretét, előnyeit és hátrányait.
A szerzők felvetik, hogy a tagországok gazdaságpolitikájának megfigyelőjeként az IMF semleges ténymegállapító szerepet játszhatna. Nem ajánlásokat tenne közzé, hanem megvizsgálná, hogy koordináció esetén hogyan vágnának egybe a nemzeti és a globális érdekek. A második világháború utáni nemzetközi pénzügyi rendszert kialakító Bretton Woods-i megállapodáshoz hasonlóan az ismert irányjelzőket használná a negatív hatások mérséklésére – újabbak elfogadására amúgy sem lenne sok esély –, s ha valaki eltéved, az IMF megpróbálná visszavezetni a helyes útra. Az egyik ilyen, lényegében hagyományos irányjelző az árfolyamok kilengését mutatná, azt figyelné, hogy a gazdaságok alapfolyamatai mennyiben igazolják az árfolyam szintjét és a folyó fizetési mérleg egyenlegét, a másik pedig a pénzfolyamokat követné, annak megállapítására, hogy a pénzügyi stabilitás kockázatait exportálják-e egyes országok, például túl laza monetáris politikán vagy felületes pénzügyi szabályozáson keresztül, s emiatt felfújódhatnak-e buborékok más államokban.
Nem nagyon derűlátóak a szerzők. Úgy vélik, hogy a nemzetközi makrogazdasági összehangolás szükségességéről sokat fogunk hallani továbbra is, de tényleges lépéseket alig látunk majd. Túl sok az akadály. S ahhoz, hogy leküzdjük őket, azonosítani kell az előnyöket, ha számszerűsíthetőek és nagynak ígérkeznek, de el kell ismerni, ha egyes esetekben a koordináció semmiféle haszonnal nem járna. Látni kell azonban azt is: ha világgazdaság nagy szereplői felelősek a kisebb országokban keletkező kedvezőtlen hatásokért, akkor ezt e tényt is rögzíteni kell és keresni e probléma orvoslásának legjobb módjait.
