Tenni vagy nem tenni – ez itt a kérdés, hangoztatták tegnap Brüsszelben a Bruegel intézet ismert, s a Bizottság által is tanácsadónak gyakorta felkért kutatói, Jean Pisani-Ferry, André Sapir és Jakob von Weizsäcker. Mármint a kérdés: ösztönözni a gazdaságot költségvetési eszközökkel, vagy sem. Közgazdászként egyikük sem arról vált ismertté, hogy ilyesmit szorgalmazott volna, ám a húszak csoportjának szombati csúcstalálkozóján végül olyan megállapodást született, hogy be kell avatkozni a fiskális politika révén, de „fenntartható módon”. Vagyis a kérdés eldőlt, de nem derült ki egyértelműen, milyen döntéseket is kellene meghozni, s milyen távon. – Tény, hogy rendkívüli nehéz időkkel néz szembe Európa, ezért nem kerülhető meg a kormányzati élénkítés kezdeményezése sem – mondta André Sapir.

Nos, a három közgazdász a Bruegel intézet nevében azt javasolja, hogy a nemzeti össztermék (GDP) egy százalékáig terjedő áfacsökkentéssel próbálja meg az Európai Unió enyhíteni a már észlelhető gazdasági válságot, amely a szakértők szerint súlyosabbnak ígérkezik, mint ahogy az Európai Bizottság, vagy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) becsüli. A Breugel előrejelzése azt tartalmazza, hogy az eurózóna gazdaságai jövőre csaknem egy százalékkal zsugorodnak majd, szemben az IMF félszázalékos negatív, és a Bizottság 0,1 százalékos pozitív prognózisával. Ez egyben arra is utal – ellentétben az uniós elemzéssel –, hogy az eurózónában nemcsak Írország és Franciaország lépi át a stabilitási paktum által engedélyezett három százalékos költségvetési deficitet (szintén a GDP százalékában), hanem Olaszország, Görögország és Portugália is. A zónán kívüli gazdaságok közül Nagy-Britannia néz szembe tetemes, az öt százalékot is meghaladó hiánnyal.

Ilyen helyzetben kellene tehát serkentően fellépni, amikor a további jegybanki kamatcsökkentések hatása már csak nagyon korlátozott lehet. A három közgazdász azért érvelt az áfacsökkentés mellett, mert ezt lehet a leggyorsabban végrehajtani. Ha az unió kötvénykibocsátással próbálkozna pénzhez jutni a gazdasági stimulálására – mint azt többen szorgalmazzák –, akkor hat hónapig nem történne semmi, mire a tagországok megállapodnak, mire az akciót megszervezik és lebonyolítják, az EU veszít félévet. Pisani-Ferry megjegyzése egyben persze utalás arra is, milyen további éles viták várhatók a húszak csoportjában éppúgy, mint Európán belül. Hiszen azok az államok – mint például Németország –, amelyek a kedvező időkben keserves reformok révén helyreállították a költségvetés egyensúlyát és most abban a helyzetben vannak, hogy könnyedén segíthetnének önmagukon, hirtelen az egész unió megmentőjeként jelennek sokak szemében. De von Weizsäcker is úgy látja, hogy Berlin ellenáll ennek a kísértésnek, s egyelőre legfeljebb a GDP fél-egy százalékáig hajlandó elmenni. Vagyis ennél nagyobb európai ösztönző csomagban eleve nem érdemes gondolkodni.

Ám ezt is csak úgy lehet összehozni, ha mindazon az országok, amelyek ahelyett, hogy hangyaszorgalommal rendet tettek volna saját házuk táján, kedélyes tücsökként elmuzsikálták a közpénzeket, most mese nincs alapon elkötelezik magukat a reformok mellett. A stabilitási paktum további lazítása helyett a három közgazdász azt ajánlja, hogy a deficithatárt átlépő országok ellen a Bizottság azonnal indítson eljárást, s követelje meg a reformok végrehajtását. A normál procedúra, különösen a rugalmasság hangozatása mellett, évekig eltarthatna, s a deficit csökkentése az érintett országokban csak 2012-től kezdődhetne.

A Bruegel kutatói szerint a költségvetési ösztönzés csak átmeneti lehet, a rövid távú szükséges költekező lépéseket középtávú takarékoskodó intézkedésekkel kell ellensúlyozni. Szerintük ezt kellene tartalmaznia a Bizottság november végi részletes tervének, s ezt kéne eléfogadnia a decemberi csúcsnak. A kérdésre, miért menne bele ebbe Németország, azt felelték: az élénkítés megkerülhetetlen, s akkor már jobb európai keretbe, számon kérhető kötelezettségekbe ágyazni. Külön jelezték, hogy bár a tagországok helyzete más és más, Magyarország biztosan azon néhány állam között van, amelyek a stimuláció ezen eszközével még ilyen megszorító feltételek mellett sem élhetnének.

Lapunk felvetésére, hogy miután a stabilitási paktum nem tartalmazza kritériumként a folyó fizetési mérleg egyenlegét, nehéz megítélni, valójában melyik ország meddig mehet el. Akadhat olyan, amelyben akár a büdzsé többletének egy bizonyos szintje is kevés, másutt a három százaléknál magasabb hiány is fenntartható lehet. Pisani-Ferry azt válaszolta, ez valóban így van. Ez az összefüggés a kelleténél kisebb figyelmet kapott eddig, s ezen mindenképpen változtatni kell.

Hangsúlyozták: a következő hetekben nagy viták várhatók a költekezni vágyó és a fenntartható költségvetési helyzetet sürgető uniós tagországok között. Aggodalmukat fejezték ki azonban arra az esetre, ha ez az ellentét nem oldódik fel. Ágazati állami támogatási háború bontakozhat ki, amelynek első jelei már most is észlelhetőek. Az Európai Beruházási Bank tegnap jelezte, hajlandó az autógyárak támogatását növelni, annak fényében is, hogy az Egyesült Államok is ilyesmire készül, sőt, az EU kész a Világkereskedelmi Szervezethez is fordulni, ha Washington nem a nemzetközi szabályok szerint jár el. Az európai cégek negyvenmilliárd eurót akarnak, szemben az amerikaik huszonötmilliárd dolláros igényével. Közben a General Motors a német kormánnyal külön egyezkedik az Opel megsegítéséről, ám a tervről Brüsszelben nem tudnak semmit, s a versenyügyi biztos szóvivője annyit mondott, még korai lenne véleményt nyilvánítania.

Másik kérdésünkre, végül is ki finanszírozza majd az európai élénkítő csomagot, Pisani-Ferry azt mondta: a hitelszűke közepette a magántársaságok nem akarnak eladósodni, ezért rövidtávon az államnak kell ezt megtennie. Hiába emelkedhet az Egyesült Államokban a deficit a GDP kilenc, Nagy-Britanniában öt, Írországban hat-hét százaléka fölé, ha ez csak belátható időre szól, akkor az kibírható. Az amerikai államadósság a GDP 63, az EU-é 59 százaléka volt 2007-ben, ezen belül a brit és az ír adósságarány is megnyugtatóan alacsony. E téren is különbséget kell tenni azon országok között, amelyek ezt a tehertöbbletet megengedhetik maguknak, s amelyek nem, mert például a magas adósságállomány mellett mondjuk a nyugdíjrendszerük finanszírozása is fenntarthatatlan.