Az államadósság a napokban meghaladta a 15 ezer milliárd dollárt, s összegében túlszárnyalta a bruttó hazai terméket, a GDP-t, először a második világháború óta. Ha nincs megállapodás, az politikailag nagyon kínos, de egyelőre nem jár súlyos következményekkel.

Hat demokrata és hat republikánus törvényhozó kényszerűen Washingtonban rekedt, pedig a többiek már megkezdték a hálaadás ünnepe előtti hosszú szünetet a kongresszusban. A tizenkét ideges ember azonban három hónapon keresztül hiába próbálkozott a nagy feladat elvégzésével, hogy lenyessen 1200 milliárd dollárt a szövetségi büdzséből november 23-ig. Akkor kellene szavaznia a képviselőkből és szenátorokból álló különleges bizottságnak, de a voksolás előtt negyvennyolc órával már ismerni kellene a számokat, így rendelkezik a törvény, hogy a kongresszusi költségvetési iroda (CBO) is ellenőrizni tudja őket.

A határidő valójában tehát hétfő éjfél, s vasárnap mindkét párt szakértői úgy nyilatkoztak, hogy aligha várható áttörés az utolsó pillanatban. Bár a Fehér Ház még vasárnap délután is sürgette a törvényhozókat, hogy „alkossanak nagyot.” A kudarc viszont azzal a következménnyel járhat, hogy 2013 januárjától kezdve életbe lépnek azok a rendelkezések, amelyeket még augusztusban, az adósságplafon megemeléséről szóló feszült alku során fogadtak el. Vagyis automatikusan csökkentik a kiadásokat évről évre, méghozzá fele-fele arányban a védelmi jellegűeket és a szociális programokat. Ez senkinek sem jó igazán, de jobb, mint egy rossz egyezség – ebben egyetérteni látszanak a két ház mindkét oldalán.

Mert 2013 elejéig még sok víz lefolyik a Potomacon, lesz például egy elnökválasztás, változhatnak az erőviszonyok, s így a jövő év vége felé új paktumot lehet kötni. A leminősítés fenyegetettsége sem zavarja a törvényhozókat. Amióta a Standard and Poor's lejjebb sorolta az amerikai adósságot, a hozamok csökkentek, az Egyesült Államok kormánya még olcsóbban finanszírozza a hiányt. Az amerikai állampapírnak nincs igazi alternatívája, s hogy ne is legyen, arról gondoskodnak az eurózóna tagállamai.

A szuperbizottságnak kikiáltott, s a két ház által kiállított közös bizottság a törvényhozásnak persze újabb presztízsveszteséget hozhat, holott a jövő évi választások előtt így is igen kevéssé elégedettek az amerikaiak a képviselők és szenátorok munkájával, különösen a megállapodási készség teljes hiányát kifogásolják. Ám éppen a választások előtt hozta a felszínre a büdzsévita az alapvető ideológiai ellentéteket is: a republikánusok lényegében hallani sem akarnak adóemelésről, ideértve a leggazdagabbakat is, míg a demokraták elutasítják, hogy a bevételek emeléséről ne legyen szó, s hogy a tehetőseket ne vonják be a rendezésbe.

Akadnának sürgető teendők, de e kérdésekről az év végéig külön is meg lehetne állapodni. Tavaly decemberben, hogy a fogyasztást és a gazdasági növekedést serkentsék, engedtek a munkavállalói társadalombiztosítási járulékból két százalékot, ezzel adófizetőnként ezer-kétezer dollár többletjövedelmet teremtettek. S több millió ember részesült rendkívüli munkanélküli segélyben is.

Ha az eredetileg egy évre szóló kedvezményt nem hosszabbítják meg, annak a növekedés látja kárát, méghozzá a számítások szerint 0,75 százalékkal. Ha ehhez hozzávesszük még az augusztusi adósságplafon-megállapodás során már kialkudott 900 milliárd dolláros kurtítás hatásait, akkor a gazdaságot akár kétszázalékos növekedési hátrány is érheti, vagyis előbukkan a semmiből a recesszió réme. Ha a kedvezmények maradnak, a költségvetés egyenlege romolhat tovább.

Mindez azonban mellékes ahhoz képest, ami még jöhet, akár a megállapodás, akár az automatikus csökkentések nyomán. Két háborún és két súlyos visszaesésen át vezetett az út a költségvetési lazításhoz, és az államadósság drámai felgyűléséhez. A kormányok tudatosan léptek rá a gázra, s a fiskális száguldás végén a hitelminősítői falakba ütközhetnek. Az amerikai büdzsé Bill Clinton elnöksége alatt többletet mutatott, s még 2001-ben is egyensúlyban volt. A CBO akkor azt prognosztizálta, hogy 2011-re több mint kétezermilliárd dolláros többlet halmozódhat fel, vagyis az adósság zömét vissza lehet fizetni.

A kongresszusi költségvetési iroda ugyan a „nettó” adósságot veszi figyelembe, amely nem tartalmazza az állami szervek közötti – ide tartozik a társadalombiztosítási alap is – adósságokat, de a számok így is jól érzékeltetik a folyamatot. A bő kétezermilliárdos többlet helyett az adósság mára tízezermilliárd dollárra duzzadt, azaz a romlás összességében tizenkétezermilliárd dollár, amelynek feléért George Bush 2001-es és 2003-as nagyarányú adócsökkentései a felelősek, amelyek több mint hatezermilliárd dollár bevételtől ejtették el a büdzsét. A két háború és több további könnyítés a recesszió hatásainak tompítására megtette a hatását.

Ezt a folyamatot jól érzékeltetik a költségvetési adatok is: 2002 és 2006 között a hiány a GDP csaknem négy százalékára rúgott éves átlagban, 2007-ben ugyan három százalék alá esett, de jött a pénzügyi válság, s 2008-ban már 5,4, 2009-ben 11,5, 2010-ben 10,6, 2011-ben 10 százalék a deficit, s még jövőre is 8,5 százalék várható. Sőt, 2013-ra is ötszázalékos az előrejelzés.

Az államadósság rohamosan emelkedett. Míg 2001-ben a nettó a GDP 30, a bruttó 54 százaléka körül alakult, addig mára a két érték megduplázódott, ami a pénzpiacokra is nagy nyomást gyakorol, hiszen közben az európai fejlett gazdaságok is hasonló arányban rontották a közpénzügyek állapotát. Az amerikai bruttó államadósság a minap lépte át a 15 ezer milliárd dolláros határt, s haladta meg az éves GDP-t, először a második világháború óta.

A washingtoni büdzsévita áprilisban azzal fenyegetett, hogy a kormányhivatalokat megszavazott pénz hiányában be kell zárni. Majd következett augusztus eleje, amikor az Egyesült Államok nem tudta volna fizetni számláit, ha a törvényhozás nem adja áldását az adósságplafon emelésére az egyébként 14 ezer milliárd dollár feletti szintről. Az alkuban kétlépcsős megoldást találtak ki. Először 900 milliárddal tolták feljebb a plafont, ugyanakkora deficitcsökkentés fejében, ami 2013 elejéig garantálja a finanszírozást. De a következő tíz évre további 1500 milliárd – de legalább 1200 milliárd – dollárt kellene kinyesni a büdzséből, hogy az augusztusi, összesen 2,4 ezer milliárdos plafonemelést ténylegesen végre lehessen hajtani.

Most ebben nem sikerül egyetértésre jutni. A republikánusok szeretnék elkerülni, hogy ezen összeg felével, azaz 600 milliárd dollárral szűkítsék a védelmi kiadásokat, de tíz év alatt ez azért nem látszik nagyon súlyos kihívásnak. A demokraták pedig elérték, hogy az automatikus lefaragások ne érintsék a szent teheneket, azaz a társadalombiztosítást, az időskorúak és a legrászorultabbak egészségügyi ellátását (Medicare és Medicaid), bár éppen ezen területeken növekednek a kiadások megállíthatatlanul.

A három hónapja folyó egyezkedések középpontjában így az adók állnak. Csendes folyosók mélyén az adóreformot is megemlítik törvényhozók, de most jönnek a választások. S ilyenkor senki sem beszél szívesen adóemelésről. Márpedig az egyik legsúlyosabb kérdés éppen az, mi legyen George Bush két nagy adókönnyítő csomagjával, amelyek 2013-ban hatályukat vesztik, s ha nem hosszabbítják meg őket, akkor persze a következő dekádban 2400 milliárd dollár bevételhez jutna a szövetségi költségvetés, de közben a gazdaságot drámai sokk érné. Ez hatalmas adóemeléssel lenne egyenértékű. A republikánusok folytatnák tehát, méghozzá mindenkire érvényes jelleggel, s ennek négyezermilliárd dollár a költsége. A demokraták szerint a leggazdagabb két százalékot ki kéne venni a jogosultak köréből, ez nyolcszázmilliárd dollár bevételt hozna, vagyis a költség csak 3200 milliárd dollár lenne.

A másik tábor erről hallani sem akar. Ellenben Patrick Toomey szenátor előterjesztett egy javaslatot, amely 890 milliárdot metszene le a kiadásokból, és 250 milliárd dollár adóemelést is tartalmazna. De hozzányúlna a Medicare programhoz, amelyet csak 67 éves kortól lehetne igénybe venni, a jelenlegi 65 helyett, s a társadalombiztosítási alapból is kiszedne 160 milliárdot, úgy, hogy módosítja a megélhetési költségek becslésének módszertanát. Sőt, 3500 milliárd dollárnyi adókedvezményt megszüntetne, ideértve például a nyugdíj-megtakarításokat vagy a gyereknevelést, cserébe adócsökkentést is ígér, a felső adórátát lehozná 35-ről 28 százalékra, a legalacsonyabbat nyolc százalékra vinné le tízről.

A demokraták elismerik, hogy a számok visszafordíthatnák az eladósodás vészes folyamatát, de a középosztály viselné a terheket. A Center on Budget and Policy Priorities kutatóintézet szerint az évi egymillió dollárt kereső háztartásban a nettó jövedelem négy százalékkal emelkedne, míg a jóval kevesebb pénzzel gazdálkodó középosztálybeli családok valójában több adót fizetnének.

A jövedelmi különbségek tágulása egyébként is fontos kampánytémának ígérkezik, s erre játszanak a demokraták. Érveik között megtalálható a CBO múlt havi elemzése is, amely szerint 1979 és 2007 között a felső egy százalék jövedelme 275, míg az alsó húsz százaléké mindössze 18 százalékkal bővült.

A republikánusok másik friss javaslata viszont csak 640 milliárd dollárt takarítana meg, vagyis a kívánt összeg felét, de nem érintené a Medicare és a Medicaid programokat.

Ha hétfő estig nem jut megállapodásra a tizenkét törvényhozó, vagy ha előáll valamivel, de azt a következő hetekben a két ház elveti, akkor a jövő év végéig még nagyon sok ötlettel nagyon sok bizottság boncolgatja majd a büdzsé, az adósság, az adók kérdéseit, abban a reményben, hogy az utolsó pillanatban még jobb alkut lehet majd kötni. S egyelőre tekintet nélkül hitelminősítői és egyéb aggodalmakra.