Közvetlen magyar vonatkozása nincs az IMF elemzésének, amely egyébként az október 9-én publikálandó Világgazdasági kilátások című kiadványnak a harmadik fejezete lesz. Az elemzői részeket már csütörtökön közzétették Washingtonban, a jövő hónapban Tokióban megrendezendő ülésszak előtt. Mégis, A jó, a rossz és a csúf című fejezet az általános érvényű megfigyeléseivel mintha utalna azokra a magyarországi vitákra, hogy vajon az Orbán-kormány nem kísérli-e meg az infláció felpörgetésével lejjebb hozni a magasnak ítélt, a GDP nyolcvan százaléka körül ingadozó államadóssági rátát.

A szakértők összesen huszonhat esetet néztek át, s azon országok tapasztalatait összegezték, amelyek szembekerültek azzal a súlyos dilemmával, miként mérsékeljék a GDP 100 százaléka fölé kapaszkodó arányt. Nos, az inflációnak csak a vágtató, amúgy iszonyú pusztításokat végző változata, vagyis a hiperinfláció „segített” az adósság eltüntetésében, a normál ütemű nem. Ráadásul – s ez is igen érdekes, akár magyar vonatkozású elmélkedésnek is tekinthető – az adósság és a gazdasági növekedés között nem lehet egyszerű kapcsolatot találni. Igaz, mint Kenneth Rogoff kimutatta, általában a GDP 90 százaléka fölé emelkedő államadósság foghatja vissza a gazdaság bővülését, ám az adósság mellett még nagyon sok tényezőnek lehet ilyen hatása.

Általános érvényű ugyancsak, hogy a sikeres adósságcsökkentéshez gyorsabb ütemű gazdasági növekedés, alacsony jegybanki kamat, tartós, szerkezeti jellegű, vagyis nem egyszeri, átmeneti, ad-hoc ötleteken alapuló költségvetési kiigazítás társul, hosszabb időszakon keresztül tetemes többlettel a büdzsé kamatfizetések nélkül számított elsődleges egyenlegében. Az elsődleges egyenleg többletéhez azonban szívós munkával és csak hosszabb idő alatt lehet eljutni.

Minthogy Japánban, az Egyesült Államokban és számos európai országban a GDP 100 százaléka fölé ugrott az államadósság aránya, az IMF hat esettanulmánnyal igyekszik az érdeklődők, netán a döntéshozók segítségére sietni. Nem vizsgálta meg azonban, hogy más politika mentén milyen eredmények születhettek volna Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, Olaszországban, Belgiumban, Japánban és Kanadában.

Az igazán csúf eset Nagy-Britanniáé az első világháború után, hiszen az államadósság az 1918-as 140 százalékról 190 százalékra ment fel 1933-ra. A kormány azonban jelezni akarta a kereskedelmi partnereknek, hogy visszafizeti az adósságot, méghozzá reálértéken, ezért visszatért az aranystandard rendszerhez és a háború előtti paritáshoz, azaz felértékelte a valutát, s az exportszektor ezt megszenvedte. Miközben az európai versenytársak leértékeléssel igyekeztek előmozdítani a kivitelt. A magas munkanélküliséggel párosuló gazdasági pangás korszakában a kibocsátás alig emelkedett, 1928-ban, azaz a nagy válság kirobbanása előtt, és 1938-ban is alig vagy egyáltalán nem haladta meg az 1918-as szintet. A magas elsődleges többletet rendkívül magas jegybanki kamat fejelte meg. Erre a helyzetre mondta aztán John Maynard Keynes, hogy nyilvánvalóan nem kifizetődő jónak lenni.

A brit tanulságok és Keynes népszerűsödő tanai nyomán az Egyesült Államok más pályát választott a második világháború után a 120 százalékos, a háború előtti időszak tízszeresére rúgó államadósság csökkentésére. Államkötvényeket negatív reálkamaton – ezt nevezték később pénzügyi elfojtásnak – bocsátott ki, s két menetben „meglepő” inflációs robbanást élt át, húsz és tíz százalékos ütemmel, valamint fenntartott korlátozásokat a hitelpiacon. Az ötvenes évek elejére az adósság a GDP 75 százalékára esett vissza. Ebben az időszakban azonban gyors iramú növekedés jellemezte a gazdaságot, a költségvetés elsődleges egyenlegében többlet keletkezett.

A tőzsde- és ingatlanpiaci lufi kipukkanása után Japán a kilencvenes évek közepén átlépte a százszázalékos államadóssági küszöböt, aztán két éve a kétszáz százalékost is. Lassú növekedés, nagy költségvetési hiány, gyenge bankrendszer az oka a vergődésnek. Hiába nulla százalékos a jegybanki kamat, ha a bankok képtelenek közvetíteni a monetáris politika által kínált ösztönzést, miközben a büdzsé kiigazítására tett kísérletek kudarcba fulladnak, mert következményük recesszió.

Kanada két menetben próbálkozott meg az adósság lefaragásával. Előbb kudarcot vallott, aztán siker övezte az erőfeszítéseket. A nyolcvanas évek első felében a ráta 25 százalékponttal növekedett, és elérte a GDP hetven százalékát. Ekkor hirdette meg a Mulroney-kormány, hogy a kilencvenes évek elejére 65 százalékon stabilizálja az adósságszintet, ám a rossz szerkezetű kiadáscsökkentések, a szigorú kamatpolitika és az adóemelések nyomán az adósság aránya 1995-ben már meghaladta a GDP 100 százalékát. Ekkor indult a második szakasz, amelyben már tartós kiadásmetszések segítették a folyamatot, különös tekintettel a munkanélküli-segélyezésre és a nyugdíjrendszerre, a tartományok finanszírozására. A tartóssá váló elsődleges többlet nyomán az adósság aránya 66 százalékra ereszkedett le 2007-re. A folyamatot gyors növekedési ütem és kedvező külső környezet is támogatta.

Olaszországban 1994-96 táján az államadósság a GDP 120 százalékán tetőzött, ám az euró bevezetésének ígérete, s a polgárok azon vágya, hogy a belpolitikai bizonytalanságok korszakát biztosabb európai háttérrel váltsák fel, lehetőséget teremtett három technokrata kormány számára, hogy hozzákezdjen a nyugdíj-, az egészségügyi rendszer, az önkormányzati finanszírozás, az állami foglakoztatás reformjához. Az elsődleges egyenleg 1997-ig látványosan javult, ám miután Itália beléphetett az euróövezetbe, lanyhult a reformok iránti lelkesedés, és az egyenleg is romlani kezdett, mert a költségvetési kiigazítás részben átmeneti, egyszeri tételeken nyugodott. A gazdaság az egész időszakban lassan növekedett, vagyis nem támogatta kellően az adósság erőteljesebb megkurtítását. Az arány 2004–2007 között érte el „mélypontját” 104-106 százalék körül, azóta emelkedik.

Az adósságcsökkentés időigényére és előfeltételeire jó példa Belgium, ahol egyébként szintén két szakaszból tevődik össze az a politika, amely végül meghozta a remélt eredményt. Az államadósság már a nyolcvanas évek elején elérte a GDP 100 százalékát, a gyenge növekedés és a nagy elsődleges hiány miatt. Első körben tartós hatású kiadáscsökkentésekkel vettek vissza a jóléti állam finanszírozásából.

Az elsődleges egyenleg 1981 és 1991 között a GDP 11 százalékával javult, ami rekord a fejlett országokban végrehajtott kiigazítások sorában. De a makacs infláció miatt bevetett szigorú kamatpolitika megemelte az adósságot, amely 1993-ban 134 százalékon tetőzött. A második körben viszont már építeni tudtak a költségvetés szerkezetében elért javulásra, csökkent az infláció, megjött a piaci bizalom, a büdzsét felügyelő, tanácsokkal ellátó független intézményeket hoztak létre, s ezen további intézkedések nyomán 2007-re 50 százalékpontot martak le az adósságból 1993-hoz képest. Vagyis jóval nagyobb csökkentést hajtottak végre, mint az olaszok, érdemben mérsékelve a gazdaság sebezhetőségét is.