Nem tanácsokat osztogat az IMF, hanem maga is töpreng: vajon a nem szokványos jegybanki eszközök milyen hatást fejtettek ki, s milyen kockázatokat rejtenek magukban? Az elemző munka egy darabját tette közzé csütörtökön a nemzetközi pénzügyi intézmény, amely az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán és az eurózóna központi bankjainak magatartását vizsgálta, és vizsgálja tovább. Fontos, s talán a megnevezett intézményeken is túlmutató megállapítás, hogy a nem szokványos eszközökre – az irányadó kamat nulla százalékhoz közelítése, az értékpapír-vásárlások folytatása és bővítése, valamint a hosszabb távú monetáris politikai útmutatás – a válság legsúlyosabb szakaszában volt szükség igazán, s a jegybankok ekkor fejtették ki a legnagyobb hatást.

Elkerülték a pénzügyi rendszer összeomlását, alkalmasint helyreállították a pénzügyi közvetítő rendszer működését – legkevésbé sikeresen az eurózónában –, akadályozták a válság mélyülését, és nem engedték az árakat túlzott iramban süllyedni. Ám nehéz kimutatni, hogy a gazdasági növekedés iramára és az inflációra ténylegesen hogyan hatottak - valószínúleg jótékonyan. Arra sincs ma még kielégítő és számszerű válasz, hogy mi lett volna, ha a jegybankok nem alkalmazzák ezeket az eszközöket.

Az eredmények ellenére várható, hogy a továbbiakban egyre csökken a hatékonyság, vagyis egyre nagyobb beavatkozás egyre kisebb eredménnyel járhat. Ebből is következik az IMF szerint, hogy ha a gazdaságok gyorsabb ütemű növekedési pályára állnak rá, akkor a politikával fokozatosan fel kell hagyni, ami nagy kihívásnak ígérkezik, hiszen mindaz, ami most helyreállni látszik, újra felborulhat. Ha romlik a helyzet, folytatni kell a jegybanki műveleteket, esetleg újabb eszközöket bevetni.

Az egyik lehetőség, hogy a jegybankok negatív kamatot hirdetnek meg, de ez súlyos zavarokat okozhat a bankközi és a származékos piacon. A másik, hogy a jegybankok vállalati, banki kötvényeket, részvényeket és ingatlanokat vásárolnak, de ennek csak akkor lehet értelme, ha átmeneti jellegű az akció, és valóban megszünteti, enyhíti egyes piacok torzulásait. Ha viszont a jelenlegi vontatott ütemben bővülnek a fejlett gazdaságok, akkor a nem szokványos politika értékelése egyre nehezül, akárcsak annak megítélése, hogy a módszerek haszna meddig haladja meg a költségeket.

A monetáris politika nem adhat mindenre választ: nem oldhatja meg a bankok szerkezeti problémáit, és nem növelheti a gazdaságok potenciális növekedési ütemét. A jelenlegi laza politika folytatása túlzott kockázatvállalásra sarkallhat, s ez fenyegeti a pénzügyi stabilitást. Egy másik mellékhatásként jelentkezhet a kormányzatok elkényelmesedése. Az alacsony kamatok megkönnyítik a költségvetés finanszírozását, amiből arra a következtetésre is juthatnak a politikai döntéshozók, hogy halogathatják a szükséges strukturális reformokat. Az IMF szakértői eleve úgy vélik, hogy a megnevezett négy jegybankon kívül csak igen kevés alkalmazhat sikeresen nem szokványos eszközöket. Ráadásul, ha elégtelen hitelességű intézmény bocsátkozik ilyen kísérletbe, s emiatt a reformok is elmaradnak, akkor az ország ördögi körbe kerülhet, mert a kiigazítások hiányában egyre lazítani kellene a monetáris politikát, amely ennek nyomán mind kevésbé fejthetne ki érdemi hatást.

Külön kitér az IMF a fejlődő országokra is, amelyek szerinte nyertek a fejlett államok jegybanki beavatkozásain, kezdetben legalábbis, de mindinkább szembe kell nézzenek a tőkebeáramlás esetleges kockázataival, illetve a hirtelen tőkekivonás következményeivel. A nemzetközi pénzügyi szervezet megismétli új álláspontját: a tőkemozgások szigorúbb szabályozásáról is szó lehet ilyen esetekben.

A nem szokványos eszközök alkalmazását óvatosan kellene feladni, mert a hosszabb lejáratú kamatok esetleges hirtelen megemelkedése megzavarná a piacokat és akadályozná a fellendülést. További megfontolást érdemlő szempont, hogy a jegybank által vásárolt papírok értékesítése nyomán veszteség keletkezhet, vagyis csökkenhetne a költségvetési befizetés, ez pedig politikai nyomásnak is kitehetné a központi pénzintézeteket.