Az ipari szervezetek vizsgálatáért George Stigler már 1982-ben részesült ebben a rendkívüli szakmai elismerésben, de azóta sok minden megváltozott. Új életet a kutatásokba Tirole lehelt, amikor a rosszul működő piacokra terelte figyelmét. Pontosabban az oligopóliumokra, amikor egy piacon csak néhány cég működik. Vagyis nem alakul ki monopólium, de nincs igazi verseny sem. A hatás társadalmilag káros lehet, ha ezeket a piacokat nem, vagy tévesen szabályozzák. A költségek által indokoltnál magasabb árak alakulhatnak ki, vagy a gyenge hatékonyságú vállalatok egyszerűen nem engednek be a piacra másokat.

Jean Tirole Fred Lancelot / Reuters

A nyolcvanas évek, azaz Tirole új és árnyalt szemlétének térhódítása előtt a szabályozás minden iparágra egységesen terjedt ki, és egyszerű megközelítést alkalmazott. Vagy az árakat, vagy a megtérülést igyekezett korlátozni. Egyben tiltotta a versenytársak együttműködését, de ösztönözte az azonos értékláncban tevékenykedő társaságok kapcsolatát.

Nos, Tirole arra a következtetésre jutott, hogy ezek az eszközök hatásosak lehetnek, de sok esetben több kárt okoznak, mint amekkora hasznot hajtanak. Ami az árplafon meghúzását illeti, ez arra késztethet cégeket, hogy csökkentsék a költségeket, ami társadalmi szinten előnyös, viszont alkalmasint túlzott profitot érhetnek el a cégek, ami viszont előnytelen. Ha a vetélytársak összebeszélnek, s megegyeznek az árakban, az nyilván társadalmilag nem kívánatos, de ha valamely vállalkozás magába olvasztja beszállítóját, az serkentheti az innovációt, de korlátozza a versenyt.

A dilemma abból a mai élénk vitából fakad, vajon mely közszolgáltatásokat érdemes állami irányítás alatt tartani, s melyeket inkább magánkézbe adni és regulázni. Éppen a nyolcvanas évek óta sok ország privatizálta a vasutat, az autópályákat, a közműszolgáltatásokat, a telekommunikációs ágazatot, sőt az oktatást és az egészségügyet, ám nem mindig a várt eredménnyel, mert a magáncégek nem szükségképpen viselkedtek úgy, mint várták a kormányok és az általuk létrehozott szabályozó testületek.

Ráadásul a szabályozóknak – kik lehetnek amúgy természetesen a saját zsebükre dolgozó alkalmazottak, mint valóban a közjóért tevékenykedő közszolgák – nincs és nem is lehet teljes képük arról, hogy az érintett cégek ténylegesen milyen költséggel milyen minőséget hoznak létre, s ez az információhiány a regulázni kívánt vállalatoknak kedvez.

A svéd döntőbizottság értékelése szerint Jean Tirole elegáns megoldást talált az „aszimmetrikus információ" dilemmájára, amikor például azt javasolta, hogy a szabályozó több lehetséges szerződési mintát tárjon a vállalat elé, amely majd érdekeinek megfelelően választ, s e választása egyben értékes információt küld a hivatal számára. A választás lényegében attól függ, hogy a cég eleve magas költségekkel működik-e, s ez ellen nem sokat tehet, vagy érdemben csökkenteni tudja költségeit és növelni nyereségét, ezért például magasabb árban és kisebb támogatásban érdekelt.

A nagyon is gyakorlati megoldásokat tartalmazó elméleti kutatás tanulmányozása a központosító és az állam szerepét növelni kívánó magyar kormányzati környezetben különösen fontos lehet. Azt mondja Tirole, aki a bankok és a telekommunikációs szektor szabályozását is vizsgálta, hogy piaconként más és más törvényszerűségek uralkodnak, s ezek részletes ismeretében lehet csak felelős döntésre jutni.