„Foglalkoztatási vészhelyzet alakult ki Európában, aminek hatásait alábecsültük. Ha nem vezetjük be kötelezően az euróövezet valamennyi tagországában a bérek és a szociális jogok minimumát, akkor elveszítjük hitelességünket és – ahogy Marx mondaná – a munkásosztály bizalmát”. Az olasz La Repubblica a brüsszeli tudósításában például ezeket a mondatokat idézte Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnöktől, aki az Európai Parlamentben másfél órás bizottsági meghallgatás keretében és a képviselők nagy tetszésétől kísérve búcsúzott a minap az eurócsoportban betöltött elnöki tisztétől. Utódját még keresik, de akárkit is szemeljenek ki erre a posztra, az uniós politikában veteránnak számító Juncker alaposan feladta a leckét.

Utolsó parlamenti meghallgatásán elégedetten beszélt ugyan arról, hogy az eurózónát minden jel szerint sikerült egyben tartani, de kiábrándultan arról, hogy az európai vezetők nem alakították ki a következő évek menetrendjét, s amikor az amerikaiak azt feszegetik, merre is tart az EU, a válasz minduntalan a lehető legkisebb lépés. Az eurózónát a gazdag Északra és a szegény Délre osztó nézetekkel sem ért egyet Juncker, mert úgy véli, hogy akik most a játékszabályokat diktálnák, maguk sem mutattak jó példát a múltban, miként is kellene ésszerűen gazdálkodni.

Kimondatlanul is, de bírálta a német szigor politikáját, amikor azt hangoztatta, hogy az EU és az IMF programjaiban részt vevő országok erőfeszítéseit el kellene ismerni. Ezért is szorgalmazta az eurózóna külön költségvetését, hogy az esetleges gazdasági viharokat az övezet jobban át tudja vészelni. Hasonlóképpen állást foglalt a bankunió kialakítása mellett is. Hozzátette: marad az európai politika színpadán, de luxemburgi kormányfőként szókimondóbb lehet, mint az eurócsoport elnökeként volt.

A foglalkoztatási vészhelyzetet és a teendőket azért hozta szóba Juncker, mert a friss adatok szerint az euróövezetben novemberben 11,8 százalékos csúcsra, húsz éve nem látott rekordmagasságba emelkedett a munkanélküliség, míg az unióban a 10,7 százalékos októberi szinten maradt. Az eurózónában 19, az EU huszonhét tagországában összesen 26 millió ember próbál állás és megfelelő jövedelem nélkül megélni. Igaz, Németországban, Ausztriában és Hollandiában csupán öt százalék körül mozog a munkanélküliek aránya, míg Spanyolországban és Görögországban 26 százalékra kapaszkodott fel.

A Goldman Sachs kutatói elemzése azt feltételezi, hogy az eurózóna tagországai nem fognak olyan rossz gazdasági teljesítményt nyújtani, mint a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig tartó tíz évben, de nagy a veszélye annak, hogy a rendkívül magas és növekvő munkanélküliség korszaka visszatér, és a következő évek kísérőjelenségévé válik. Ez valóban vészhelyzet.

Az unióban szabadon – ha nem is minden akadály nélkül – mozoghat a munkaerő, ez az egyik alapjog, amelynek érvényesülése enyhíti a fájdalmakat, hiszen sokan keresnek munkahelyet más országban. Egyes elemzők szerint ebben nincs is semmi különös, hiszen a gazdasági lehetőségeket keresve az amerikai munkavállalók is átköltöznek másik szövetségi államba. De sokan távoznak Európából is, például Kanadába, Ausztráliába, Új-Zélandra vagy az Egyesült Államokba.

A foglalkoztatási helyzet állandó téma. Csupán az utóbbi napok terméséből válogatva, az Euractiv uniós portál például arról írt, hogy az olasz és a spanyol megszorítócsomagok elől ezrek települtek át Londonba, kértek társadalombiztosítási számot, és növelték a munkanélküliséget a brit fővárosban, miközben az ország más térségeiben javult a foglalkoztatási helyzet.

A brit Financial Times arról cikkezett, hogy Olaszországot maguk mögött hagyják a kínaiak, akik inkább Kanadába települnek át, vagy visszatérnek szülőföldjükre. Az afrikai bevándorlók is hátat fordítanának Itáliának, de nemcsak a rossz gazdasági helyzet, hanem az idegengyűlölet erősödése miatt is. A bevándorlás kampánytémának ígérkezik, miközben az alacsony, 1,4-es termékenységi ráta miatt az olasz népesség száma csökkenne, ha nem érkeznének új munkavállalók külföldről. A La Repubblica berlini tudósítója pedig nemrégiben azokról a képzett és fiatal olaszokról közölt riportot, akik Németországban keresnek boldogulást, s nem is szívesen látogatnak haza, a kilátástalanságból fakadó nagyon nyomasztó hangulat miatt.

A The New York Times ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy Spanyolországban viszont elégedett a kínai közösség, s várhatóan még többen érkeznek, de nemcsak a távol-keleti országból, hanem Oroszországból is, mert Madrid letelepedési engedélyt ad annak, aki harmadik ország polgáraként legalább 160 ezer euró értékben vásárol ingatlant. Amúgy Spanyolországban 26 százalékos a munkanélküliségi ráta, viszont a megszorítások nyomán versenyképesebbé váltak a bérek, s néhány európai autógyártó ezt már fel is ismerte és új fejlesztéseket hajtott végre.

Árnyaltabb a kép viszont a korábban kivándorolt íreket visszahívó és az új uniós tagországok lakóit is fogadó mintaállamban. A pénzügyi közvetítői tevékenység és az ingatlanpiaci buborék kipukkanását súlyos válság követte, a kelta tigris lebetegedett. A munkanélküliség még mindig 14,6 százalékos, de már fokozatosan csökken. Az EU és az IMF programja, illetve a dublini kormány válságkezelése nyomán január elején ismét sikeresen, csökkenő hozam mellett értékesített 2,5 milliárd euró értékben kötvényeket az ír állam, amely a Financial Times szerint megmutatja, hogyan lehet sikeresen visszatérni a nemzetközi piacokra finanszírozásért.

Az Irish Times azonban az év végi értékelő és kitekintő cikkében nagy aggodalmak közepette számol be arról, hogy 2010 óta 90 ezer ember hagyta el a 4,6 milliós lélekszámú Írországot. A Bank of America tavaly februári elemezése pedig a népesség 1,7 százalékára becsülte a nettó kivándorlást 2008 tavasza és 2011 tavasza között. Merthogy miközben a válság elől valóban sokan elmenekültek, sokan érkeztek is a szigetországba.

Sőt, az Economist Intelligence Unit (EIU) nyolcvan ország között Írországot a 12. helyre rakja, mint ahol egy ma születendő gyereknek a legjobb életkilátásai lehetnek. Jobbak, mint Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban, de rosszabbak, mint például Ausztráliában, Új-Zélandon vagy Kanadában. Írország ma is az unió legmagasabb termékenységi rátájával büszkélkedhet, de a 2,06-os érték csökkenő irányzatot takar, és a népesség fenntartásához szükségesnek ítélt 2,1 alá került, miközben 1980-ban még 3,23 volt ez az arányszám. Írországban 2010-ben több mint 75 ezer gyermek született.

Az ír statisztikai hivatal friss népvándorlási adatai (http://www.cso.ie/en/media/csoie/releasespublications/documents/latestheadlinefigures/popmig_2012.pdf) azt mutatják, hogy a 2012 áprilisát megelőző tizenkét hónapban 87 ezer ember hagyta el az országot, a 2011 áprilisáig terjedő egyéves időszakban pedig 80 ezer. A bevándorlók száma valamelyest csökkent, így 2011-ről 2012-re a nettó kivándorlás 27 ezerről 34 ezerre növekedett. A számok jól érzékeltetik, hogy a válság kirobbanása után a kivándorlók zömét az új uniós állampolgárok tették ki, lengyelek, lettek, litvánok nagy számban tértek haza. Kezdetben az írek kisebb részt hasítottak ki, de 2011-ben és 2012-ben már a távozók felét tették ki. Igaz, a bevándorlók között ma már a legnagyobb arány szintén az íreké. Ez összefügghet azzal is, hogy ha egyelőre kis számban is, de keletkeznek munkahelyek a képzett fiatalok számára. A 2012-es adatokban a 87 ezer kivándorló közül 75 ezer a 15–44 éves korosztályba tartozott, míg az 52 ezer bevándorló között 40 ezerre tehető a hasonló korúak száma.