A következő fél-másfél évben a nyolc hazai nagybankból négy kivonulhat Magyarországról – mondta a Hír TV Bruttó című műsorában Matolcsy György. A Magyar Nemzeti Bank elnöke szerint a megoldást részben a magyar tulajdonú kis- és középbankok szerepének erősítése jelenti, de az is elképzelhető, hogy új magyar hitelintézetek jönnek létre vagy veszik át a kivonuló nagybankok portfólióját. A jegybankelnök azt sem zárja ki, hogy a következő időszakban a keleti nyitás keretében új keleti, ázsiai bankok jönnek Magyarországra és lépnek a kivonuló külföldi pénzintézetek helyébe.

Az nem derült ki, hogy Matolcsy György mely bankokra gondolt, de a négy között biztosan ott van az MKB. Anyabankja, a bajor Bayerische Landesbank 2009-ben kapott tízmilliárd eurós segítséget, amelyért cserébe a csoport átszervezését és annak részeként 2016-ig az MKB értékesítését vállalta.

Úgy mennek, hogy maradnak

Borítékolhatóan nem fog viszont kivonulni Magyarországról az OTP, és valószínűleg – ha nem is a legjobban, de – elvan itt az utóbbi években is nyereséget termelő Budapest Bank és a K & H. (Előbbi ráadásul szorosan kötődik a GE-csoport egyéb magyarországi érdekeltségeihez, míg az utóbbi száz százalék alatti hitel/betét mutatójával nincs rászorulva az anyabanki forrásokra.) Szintén stabilan nyereséges az UniCredit, bár régiós vezetője, Gianni Franco Papa december elején Bécsben a Reuters beszámolója szerint arról beszélt, hogy ha a magyar kormány újabb terheket vet ki a bankokra, akkor újra kell gondolniuk magyarországi jelenlétüket. A hír megjelenése után gyakorlatilag azonnal az UniCredit közleményben cáfolta, hogy a kivonuláson gondolkodnának, a bank szerint félreértették Gianni Franco Papát.

Évek óta masszív veszteséggel küzd viszont a CIB, az Erste és a Raiffeisen, az anyabankok vezetői pedig időről időre komoly kritikával illetik azt az üzleti környezetet, amelyben a magyar érdekeltségüknek működnie kell, sőt, néha még ennél is továbbmennek. A CIB tulajdonosa, az Intesa Sanpaolo vezérigazgatója, Enrico Cucchiani például tavasszal rémálomnak nevezte a magyar pénzügyi szektor helyzetét, és kilátásba helyezte, hogy a csoport kész csökkenteni itteni aktivitását. Időről időre keményen fogalmaznak az Erste és a Raiffeisen vezetői is, utóbbi bank esetében pedig november végén már arról szóltak a hírek, hogy több, magyar leánybankra érkezett ajánlatot is vizsgálnak Bécsben.

A banki ügyfelek számára azonban a „kinél” valószínűleg érdekesebb a „hogyan”, vagyis hogy mire számíthatnak, ha a számlájukat vezető, hitelüket folyósító, megtakarításukat kezelő pénzintézet egyszer csak bejelenti, hogy veszi a kalapját. Röviden: semmire. Egy bank is jelenthet ugyan csődöt, ám felelősen gondolkodó, nyugat-európai kultúrát képviselő pénzintézetek ezt nem tehetik meg. Egyrészt lemoshatatlan foltot ejtene a hírnevükön, másrészt mivel a nagybankok jellemzően a régió több országában is jelen vannak, a pánikhatás miatt még súlyosabb veszteséggel kellene szembenézniük (például a szlovák ügyfelek nem hinnék el, hogy ami megtörtént nálunk, nem eshet meg velük is), harmadrészt egy ilyen akció csak tovább növelné a már elszenvedett mínuszokat. Az anyabank keresztet vethetne az itt befektetett tőkéjére, és valószínűleg soha nem látná viszont azt a pénzt sem, melyet hitelként adott leánybankjának, hogy az itt kihelyezve fialtassa azt. Mindezek egy nagybank esetében további súlyos, százmilliárdokban mérhető veszteséget jelentenének.

Az egyetlen járható út ezért az itteni érdekeltség eladása, vagy a magyarországi tevékenység fokozatos leépítése, esetleg ezek kombinálása. Egy bank eladásából az ügyfelek nagyjából annyit vesznek észre, hogy már nem az a név szerepel a havi számlaértesítőn vagy a bankfiók bejárata felett, mint korábban – így volt ez például az elmúlt egy évben a Banco Popolare vagy a Volksbank esetében is. Az átvevő bank persze követhet eltérő üzletpolitikát, de például a szerződések egyoldalú módosításában az átvevő bankot is ugyanúgy kötik a jogszabályok.

A tevékenység leépítése annyit jelent, hogy csak a korábban kihelyezett hiteleket, begyűjtött megtakarításokat kezeli a bank. Az ügyfelekkel való elszámolás évekig, egy jelzálog-hitelezésben érdekelt bank esetében akár egy évtizedig is eltarthat, ez idő alatt azonban az ügyfelek végig ugyanazzal a pénzintézettel maradnak kapcsolatban –mint például a Credigen esetében, amely 2010 óta építgeti le hitelállományát. Az ügyfelek ilyenkor legfeljebb annyit érzékelnek, hogy például karácsony közeledtével nem hívja őket egy ügyintéző, hogy a bank legújabb, akciós folyószámlahitel- vagy hitelkártya-ajánlatát ismertesse.

Az eladás és a leépítés kombinálásakor a nehezen vagy csak nagy veszteséggel értékesíthető portfólióelemeket, például a nem törlesztett hiteleket kiszervezik egy külön cégbe, amely megmarad az anyabank tulajdonában, míg az így piacképesebbé tett leánybankot eladják – legutóbbi időkig ebben gondolkodtak az MKB-nál is.

Kérdés az is, hogy milyen befektetők vehetnék át ezeket a nagybankokat? A külföldi tulajdonú pénzintézetek esetében a betétek és a hitelek különbözetét jellemzően az anyabankok által összegyűjtött forrásból állják, vagyis ha egy ilyen bank akar kivonulni Magyarországról, akkor ezt a finanszírozást a vevőnek át kell vállalnia. Márpedig ez a forrásigény gyakran a többszöröse a bank tőkéjének, több százmilliárd forintos tételről lehet szó, amelyet egy kis vagy közepes hazai bank, amelyekre Matolcsy György elsősorban vevőként számít, aligha tud előteremteni. Pontosabban kettő mégiscsak: a Gránit és a Széchenyi bankokban nyáron szerzett 49-49 százalékos részesedést a magyar állam. Márpedig az Orbán-kormány többször is bizonyította, hogy amire igazán akar, elő tud teremteni forrást (például energetikai cégek vásárlása, stadionrekonstrukció), a hazai bankszektor legalább felének magyar tulajdonban tudása pedig olyan kormányzati cél, amelyet maga Orbán Viktor miniszterelnök fogalmazott meg.

Devizahitelek: itt a Kúria indoklása

Kis ajándékként a devizahiteleseknek december 23-án este közzétette a Kúria a devizahitelek ügyében hozott jogegységi döntést és az indoklását is – ez az, amelyet a kormányzati körök úgy kommentálnak, hogy a bíróság a bankok mellé állt. A legfelsőbb bírói fórum a többek között ebben azt mondja ki, hogy

- a devizaalapú kölcsön mögött devizaforrás áll. „Annak vizsgálata, hogy egy konkrét szerződés mögött van-e devizaforrás, lehetetlen és egyben szükségtelen is a perekben” – írják,

- nem lehet a perekben az érvénytelenség vizsgálatakor figyelembe venni, hogy az árfolyam változott. (Tájékoztatási kötelezettség volt a kockázatokról, de ez nem terjedhet ki arra, hogy merre mozdul az árfolyam),

- a devizaalapú hitel mint konstrukció nem jogszabályellenes (egyes konkrét szerződések, illetve azok egyes részletei azonban lehetnek azok, ha nem felelnek meg a hitelintézeti törvény egyes rendelkezéseinek, így például hiányzik belőlük a THM, a szerződéssel kapcsolatos összes költség, illetve azok a feltételek, körülmények, amelyek fennállása esetén a díj megváltoztatható),

- nem ütközik jogszabályba, hogy az árfolyamkockázat csak és kizárólag az adóst terhelte,

- a szerződés nem ütközik a jó erkölcsbe, hiszen az alacsonyabb kamat elérése volt a cél, amire a devizaalap adott lehetőséget. Az árfolyamkockázatot az adós szempontjából kiegyenlíthette az az előny, amely az alacsonyabb törlesztőrészletben mutatkozott,

- a szerződés a kölcsönös előnyök miatt nem is lehet uzsorás (nem használták ki a másik fél helyzetét, nem jutottak aránytalan előnyhöz),

- az általános szerződési feltételek tisztességességéről, az árfolyamrésről és az egyoldalú szerződésmódosítás tisztességes feltételeiről Luxembourgban kell dönteni (mert ez uniós jog), illetve az európai bíróság határozata után döntenek itthon,

- ha egy szerződés érvénytelen volna valamilyen okból, a bíróságnak arra kell törekednie, hogy érvényessé tegye (vagyis nem arra, hogy megszüntesse). Ez szolgálja az adós érdekét is. (Az érvénytelen rész nélkül kell újraszámolni a szerződést, és megállapítani, hogy mennyi jár vissza),

- bíróság csak egyedi esetben módosíthat, általánosságban azonban nem – erre jogszabály kell.