Új szerepre készül az IMF?
Akár a két világháború közti időszakig is visszamehetnénk annak belátására, hogy a nemzetközi egyeztetés leginkább viharos periódusokban működik, egyébként egészen ritkán. Az 1985-ös Plaza- és az 1987-es Louvre-alkut emeli ki a nyugodt évekből mint ritka példát a Nemzetközi Valutaalap (IMF) két munkatársa, Jonathan D. Ostry és Atish R. Ghosh. A nemzetközi koordináció akadályai és leküzdésük módjai című tanulmányban a szerzők azt írják, a koordinációra most azért lenne nagy szükség, mert a gazdaságpolitikai döntéshozóknak egyre kevesebb eszközük van a folyamatok kezelésére, s egyre több elérendő céljuk volna.
Ilyen esetekben a nemzetközi egyeztetésnek lehet közvetlen eredménye. A 2008 után kibontakozott válságban fel is tűnt a koordináció: kezdetben a fiskális költés kedvező hatással járt, és az államadósság növekedését is jobban elviselte a piac, minthogy országok széles köre kényszerült erre. Az adóparadicsomok üldözésének, a protekcionizmus és a valutaháború elkerülésének ígérete is a koordináció jeleként értékelhető.
A nem hagyományos monetáris politikai eszközök bevetése viszont a koordináció hiányára utal. Az amerikai, az európai és a japán jegybank nem egyeztetett egymással, miközben ezen belgazdasági célú lépések külgazdasági hatása igen erőteljes lehet. A nagy bizonytalanság miatt azonban nehezebben kiszámítható a hatás, s a kormányok igencsak eltérően ítélik meg a tovagyűrűzés iramát, méretét, előnyeit és hátrányait.
A szerzők felvetik, hogy a tagországok gazdaságpolitikájának megfigyelőjeként az IMF semleges ténymegállapító szerepet játszhatna. Nem ajánlásokat tenne közzé, hanem megvizsgálná, hogy koordináció esetén hogyan vágnának egybe a nemzeti és a globális érdekek. A második világháború utáni nemzetközi pénzügyi rendszert kialakító Bretton Woods-i megállapodáshoz hasonlóan az ismert irányjelzőket használnák a negatív hatások mérséklésére, s ha valaki eltéved, az IMF megpróbálná visszavezetni a helyes útra.
Az egyik ilyen irányjelző az árfolyamok kilengését mutatná, azt figyelné, hogy a gazdaságok alapfolyamatai mennyiben igazolják az árfolyam szintjét és a folyó fizetési mérleg egyenlegét. A másik a pénzfolyamokat követné annak megállapítására, hogy a pénzügyi stabilitás kockázatait exportálják-e egyes országok, például túl laza monetáris politikán vagy felületes pénzügyi szabályozáson keresztül, s emiatt felfújódhatnak-e buborékok más államokban.
