A Szabadság oszlopát 2018-ban avatnák, reménybeli helyéről azonban még nem reppent fel semmiféle hír. A Fővárosi Közgyűlés ideiglenes bizottságot (csupa fideszes taggal) hozott létre, a testület feladata lesz az emlékmű felállításának előkészítése. Az előterjesztő Németh Szilárd (Fidesz-KDNP) megjegyezte: az emlékművet a Szabadság tér egykori környezetének és a kor városrendezési elképzeléseinek megfelelően tervezték, ezért korrekciók szükségesek. Ezenkívül meg kell találni a mű méltó helyét Budapesten, és a környezetrendezési munkákat a kész tervekkel összhangban előkészíteni.

De ki is volt, és főleg: miféle életművet épített Marco Casagrande?

A szobrász életútjáról és munkásságáról, annak jelentőségéhez képest meglepően szűkmarkúan méri az információt a világháló (nem úgy, mint az azonos nevű, 1971-ben született finn szobrász esetében). Az alapforrás az 1935-ben megjelent, Éber László által szerkesztett Művészeti lexikon Győző Andortól származó szócikke.

Casagrande eszerint az észak-olaszországi Treviso provincia Campea nevű városkájában született 1804-ben. Kies hazánkba 1833-ban – Itáliában már hírnevet szerzett művészként – Pyrker János László (1772–1847), egri érsek, jeles patrióta, városépítő és -szépítő szíves invitálására érkezett; az általa építtetett székesegyház szobordíszítésében szánt főszerepet az olasz mesternek. Casagrande készítette el a feljáró mellett magasló monumentális alakokat, a két szent, magyar király, István és a két főapostol, Péter és Pál figuráját, a templombelső 28 falmezején látható, Krisztus életéből vett jelenetsort, az épület két sarkán az isteni Igazság és az isteni Szeretet kerubjait és a portikusz fölött álló Hit, Remény, Szeretet szobrot is. A hálás utókor ugyancsak neki köszönheti azokat a főhomlokzatot díszítő, falba süllyesztett, téglalap alakú domborműveket, amelyek három bibliai témát dolgoznak fel. Az egyik alkotás Jézus keresztről való levételét, a másik a kufárok templomból való kiűzését ábrázolja, a harmadik pedig a 12 éves Jézust az írástudók körében.

Casagrande dolgozott a fáji (Borsod-Abaúj-Zemplén) Fáy-kastélyban is, ahol a díszterem falainak ékesítésére kérték fel, közelebbről fehérmárvány domborművek megalkotására. Az 1845-ben készült munkái korábbi, egri műveihez képest meglehetősen világi témájúak, amint arról címeik is tanúskodnak: „Szatír ünnep”, „Pán a nimfákkal”, „A római Lukrétia története” vagy „Auróra”. Ezeket az alkotásokat a klasszicista szobrászat jellegzetes és magas színvonalú emlékeiként tartja számon a művészettörténet. Nem biztos, de minimum valószínű, hogy a kastély udvari bejárata fölött megszemlélhető címertartó harsonás angyalok is Casagrande művei.

A művész 1837-ben Pesten telepedett le. Az 1841-et követő időszakban az esztergomi bazilika szobordíszein dolgozott, egy másik nagy hatású korabeli főpap, Kopácsy József hercegprímás megbízása nyomán (Kopácsy volt az első egyházfi, aki az egyházmegyei körleveleket magyar nyelven szerkesztette, és az is, aki 1840-ben megbízta Hild Józsefet az esztergomi székesegyház áttervezésével). Casagrande hosszú időt töltött el Esztergomban, ezalatt aktívan bekapcsolódott a hazai művészeti közéletbe.

Részt vett a Mátyás-emlékmű pályázatán, és 1848-ban, a márciusi forradalom emlékére ugyancsak Esztergomban készítette el a feljebb hivatkozott „Szabadságoszlop” tervét is, amelyet sokáig elveszettnek hittek, mígnem kiderült, hogy a Kassán 1848-ban kiadott, mindössze egy szűk évet megért Képes Újság egyik számában mégiscsak megtekinthető, állítólag e rajz alapján rekonstruálható. A képet az Országos Széchényi Könyvtár elektronikus könyvtári szolgáltatások osztálya bocsátotta rendelkezésünkre.

Marco Casagrande a szabadságharc leverése után nem kapott Magyarországon munkát, ezért hazatért Velencébe. Csak 1856-ban jött vissza Egerbe, hogy befejezze néhány szobrát.

Nagy érdemének tartják, hogy szobrászműhelyt szervezett, magyar segédekkel dolgozott, és ezzel hozzájárult egy szélesebb körű szobrásziskola kialakulásához. Személyében a monumentális szobrászat és a kisplasztika olyan mesterét tisztelhetjük, akinek képessége, tanultsága termékenyítően hatott anélkül, hogy műveinek bármilyen nemzeti jellege, a hazai hagyományokhoz kapcsolódó szála lett volna. 1880-ban halt meg Cison di Valmarinóban, alig nyolc kilométernyire onnan, ahol született.

A derék vés-hős

„Marco Casagrande Velenczének egyik lelkes fia, és Európa nevesb szobrászainak egyike, kit, miután Olaszországban remekelt több míve, Mucius Scaevolája, Canovája, XVIdik Gergely pápa colossalis melszobra stb által hirre kapott; a velenczei művész academia tagtársává avatta, a milanói müacademia pedig 1825ki nagycsődöletében Angelica Medoro szobor csoportozatjáért 40 aranyértékü nagy érdem pénzzel pálya koszorúzta a derék vés-hőst; e Casagrandet az egri basilikának s a nemzeti musaeum képcsarnokának műértő alkotója Pyrker érsek 1833ban hazánkba meghívta, s Casagrande azóta édes hazánk’ műkincseit szaporítja, milylyekkel az egri és esztergomi basilikák, s gróf Fáy, Uhlmann, Mocsáry Imre, herczeg Breczenheim stb büszkélkednek. Casagrande 15 év óta fia a szép magyar honnak, beszélli nemzeti nyelvünket, viseli bajszunkat és attilánkat, s nőül egy valóban magyar fajú egri hölgyet vőn, e szerint nemzetünk testébe olvadt, melynek szellemileg is való rokona.” (Képes Újság, Kassa).

Egy rajz kevés lesz

Szilágyi Andrást, a Budapest Galéria munkatársát kérdeztük arról, hogy városképi szempontból milyen problémákat jelenthet, hogy a XXI. században egy XIX. századi szoborterv alapján akarják felállítani az emlékművet. – Elvileg ennek nincs akadálya – felelte. – Sokkal nagyobb problémát jelent, hogy a hírek szerint csak egy korabeli rajz alapján képzelik el a rekonstrukció megvalósítását. Nehéz elképzelni, hogyan lehet ezt elkészíteni, ha valóban semmi más nem áll majd a munkát megtervező és kivitelező művész rendelkezésre, mint ez a kassai Képes Újságban megjelent grafika. Különösen nehéz a helyzet szobor esetében. Még ha volna egy kis minta, amit az olasz szobrász készített, akkor sem lenne egyszerű a feladat.

Szilágyi András példának hozta föl a budai Várban álló Görgey-szobor esetét. A Hadtörténeti Múzeum előtt 1935-ben állították föl ifj. Vastagh György alkotását, amelyet 1945-ben ledöntöttek. A rendszerváltás után határoztak arról, hogy a szabadságharc tábornokának emlékművét újra felállítják. Voltak róla fotók, sőt volt egy a művész által készített kisméretű modell is. Az 1998-ban kiöntött és a királyi palota közelében felállított bronz lovas szobron mégis erősen érzékelhető a rekonstrukciót készítő Marton László kézjegye.

A Szabadság oszlopa a kassai Képes Újságban