Sokan azt hiszik, csak az a segítségnyújtás a nyomorban élőknek, ami tárgyiasult. Persze nyilván segít a hiányzó élelem, cipő, ágy vagy gyógyszer, ám a dolog ennél összetettebb. Célravezetőbb a segítő rendszer működtetése, amelyben nemcsak a krízishelyzetek elhárítására szolgáló adományozás van jelen, hanem a fejlesztés is, és persze olyan lehetőségek, amelyekben a pillanatnyi gond megoldása mellett van valami előremutató.

Ezt csak a megfelelően működtetett rendszer tudja megteremteni. Sok eleme van, alapja az együttműködés, a közösséggel közösen kialakított szabályozás, amelyben az aktivitás alapvető feltétel. Mert az ún. tanult tehetetlenséget fel kell váltania a sorsáért tenni akaró magatartásnak, amit nem lehet kényszerrel előidézni. És persze lehetőséget kell adni hozzá.

A segítő rendszer, amelynek elemei ott vannak az állami intézményrendszerben, ma nem (ma sem) tud hatékony lenni. A problémamegoldás helyett jellemző a határok betartása, az „ez már nem az én dolgom” vezérelte működés, amelynek hézagaiban családok, gyerekek tűnnek el.

A sikeres modellek mögött ma többnyire civilszervezetek vannak, amelyek az államon kívül szervezve a segítségnyújtást, csak az odaforduló támogatókra számíthatnak. Ebben pedig sokféle segítségnyújtás lehet. Írok majd sorban mindegyikről. Most talán arról, mekkora segítség az, ha valaki pl. a használt ruha, cipő, egyéb holmik összegyűjtésében, szállításában tud segíteni.

A nyomor ma vidéken a legerősebb. Az adományokat felajánlók leginkább a fővárosban élnek. Sokan elküldik postán, de sokak számára ez nem kivitelezhető. Egy-egy gyűjtőpont (raktár) létrehozása, az adományok odakerüléséhez szükséges szervező-segítő munka vagy a vidékre történő leszállítás kitalálása megoldható a kapcsolati tőkében rejlő lehetőségekkel. Vannak, akik ebben segítenek. De sok a rászoruló és sok a felajánlás is. A kettő összekapcsolásának logisztikája sokaknak lehetne egyszerűen kivitelezhető, ám hiánypótló, segítő tevékenysége.