− Az Európai Bizottságtól befolyásos kutatóintézeteken át sokan figyelmeztetnek rá, hogy mélyebb reformok nélkül az unió nemcsak az Egyesült Államokhoz nem zárkózik fel, de Kína mögé is kerülhet. A magyar gazdaság helyzete is csak globális nézőpontból értékelhető.

− Már évtizedekkel ezelőtt utaltam arra, hogy az euroatlanti térségben olyan változások bontakoznak ki, amelyek erőteljesen befolyásolják a jövő fejlődési irányzatait, és felkészületlenül találják tágabb térségünket. Ázsia felemelkedésének kihívásával akkor került szembe ez a térség, amikor a gyenge állami ellenőrző-szabályozó keretek között kiépült és az utóbbi negyed században egyre nagyobb jövedelmi egyenlőtlenséget létrehozó, ebből fakadóan társadalmi és politikai polarizációt szülő, pénzügyi válságot előidéző piacgazdasági modell és a jogegyenlőségen alapuló parlamenti demokrácia működési mechanizmusának súrlódása növekvő zavarokat okoz. Ennél is fontosabbnak tartom, hogy silányodik a humán erőforrás. Nemzetközi összehasonlító felmérések bizonyítják az ázsiaiak javuló és az euroatlanti diákok romló teljesítményeit. Elmélyült az értékrendi hanyatlás. Az elmúlt fél évszázadban a fogyasztás és az anyagi jólét vált az emberi lét alapvető céljává, az olyan hagyományos értékek, mint a takarékosság, a család, a kötelességtudat, a becsület és a tanulás rovására, amelyek a gazdasági fejlődés és az emberi boldogulás szempontjából kulcsfontosságúak. Értékrendet lehet rombolni, de sohasem következmények nélkül. Az Egyesült Államokban az 1980-as évek elejétől csökkennek a megtakarítások, s ennek nyomán a beruházások. Európában a kilencvenes években indult meg ugyanez a folyamat. A beruházások növekvő hányadát az euroatlanti világ jelentékeny részében (a tágabb értelemben vett német Európára ez kevéssé vonatkozik) ma már ázsiai, közel-keleti, kelet-ázsiai megtakarítók finanszírozzák. E jelenséghez kapcsolódik az a szemléleti torzulás, hogy a rövid táv győzelmi tort ül a hosszú távú idő, az aktuálpolitika a stratégiai gondolkodásmód felett. S végül, a társadalmi és gazdasági vezetés színvonala is hanyatlik, az európai térségben tevékenykedő politikai elit vezető személyiségeit nem hasonlíthatjuk Adenauerhez, De Gaulle-hoz, De Gasperihez. E tényezők is magyarázzák, miért néz szembe Európa azzal az eshetőséggel, hogy a világgazdasági trendváltozás nyomán pár évtized múlva skanzenné válik az eurázsiai térségben.

− A trendváltozás tartós folyamatokat takar. Elkényelmesedtünk, nem fejlesztettük erőforrásainkat, s most jönnek a kínaiak?

− Miután chilei utamról 43 éve hazajöttem, arról írtam cikket, miként tekintenek onnan a csendes-óceáni térségre. Már akkor észlelni lehetett, hogy a globális erőterek viszonyrendszerében nagy módosulás várható. Előbb a dinamika súlypontja tevődik át Ázsiába, aztán a növekedési potenciálé is. Kína tavaly az első számú exportőrré vált. A legnagyobb devizatartalékokkal rendelkezik, tehát óriási a pénzpiaci befolyása. Lehet, hogy a növekedés üteme lelassul hat-hét százalékra, de az ezredforduló óta a kínai gazdaság évi átlagban kilenc, a fejlődő térség hat, az euroatlanti két százalékkal fejlődött. Nem kell nagy bátorság ahhoz, hogy ebből messzemenő következtetéseket vonjunk le.

− Akkor vonjuk is le Magyarországra nézve.

− Több mint negyven évvel ezelőtt publikáltam könyvet arról, hogy egy kis ország csak export- és beruházásvezérelt növekedési pályát követhet. Racionális alternatíva nincs. Irracionális persze akad, de azokkal kár foglalkozni, úgyis véges időtartamúak. Kis ország számára eleve hátrányos, ha csökken a világkereskedelem bővülésének üteme, különösen ha e bővülés is egyre távolabbi térségben valósul meg. Magyarország helyzetét először 500 évvel ezelőtt érintette hátrányosan, hogy a Földközi- és az Adriai-tenger térségéből a növekedési súlypont áttevődött az Atlanti-óceán partjára. Kis országnak nincs távolsági manőverező képessége, akkor tud sikeresen fejlődni, ha gyarapodik a szomszédsága, ahol nemcsak földrajzi, de kulturális távolságok sincsenek. Most nem az európai térség gyarapodik, hanem a tőlünk majd tízezer kilométerre fekvő terület. Ázsiára tavaly a magyar kivitel hat százaléka jutott. Ha évi húsz-harminc százalékkal bővíteni tudnánk az odairányuló kivitelünket, aminek nincs jele, akkor is csak lassan lehetne ebből volumenben növekedéshordozó tevékenység. Egészen más és összehangolt erőfeszítést követelne, hogy kulturális szempontból is leküzdjük a távolságot, azaz megismerjük a nyelvet, a helyi szokásokat, az embereket.

− New York-i, washingtoni vagy kaliforniai családok kínai nyelvoktatást nyújtó óvodákba, iskolákba kezdték járatni gyerekeiket.

− Ez felkészülés a jövőre. A gyors növekedés következtében egyre több piacon a kínaiak határozzák meg az értékesítés feltételeit. A bőséges és dinamikus kínai kínálat árlemorzsoló hatású, és minden ország, amelyet utolérnek a kínaiak a termelésben, a termelékenység színvonalában, cserearány-veszteséget szenved el. A kínai munkaerő még mindig jóval olcsóbb, mint a nyugat-európai vagy akár a magyar. A jelenleg 300 euró feletti, tíz év alatt megnégyszereződött magyar minimálbér nem versenyképes a kínai bérekkel. A munkavállalók érdek-képviseleti szervezetei nagyot hibáztak nálunk és általában Európában is, amikor nem a továbbképzéshez követeltek ki támogatást, hanem a bérszínvonal emeléséhez. Ezzel éppen a munkahelyek alatt vágták a fát, ezért telepítette át Ázsiába sok cég a termelését. Közben elhanyagoltuk a szakképzést, s ma már ott tartunk, hogy a magyar munkaerő nem kis hányada nem foglalkoztatható.

− Tanuljunk többet és dolgozzunk olcsóbban?

− A kínai export és szakemberképzés dinamikája munkahely-kiszorító hatással is jár minden olyan ország számára, amely nem tud előremenekülni a magasabb tudás- és technológiatartalmú termékek felé. Az európai országok egy része is az elé a dilemma elé kerül, hogy képzési „forradalom” hiányában vagy beletörődik a munkahelyek elvándorlásába, vagy elfogadja, hogy az európai foglalkoztatottak reálbére bizony csökkentendő. A megoldások nagyon erőteljes társadalmi és politikai feszültségeket váltanak ki. A munkaerő képzettségét egy-két év alatt nem lehet érdemben javítani, de közben Kína elszívja a beruházásokat is, hiszen mindenki oda viszi a pénzét, ahol a megtérülési hozam a legígéretesebb. Vagyis a jövőben még keményebben kell megdolgozni a külső forrásokért, miközben a nemzetközi közvetlen működőtőke-befektetések mennyisége harminc százalékkal alacsonyabb, mint a megelőző évtizedben volt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az amerikai pénzbőségteremtő politikát belátható időn belül az emelkedő hitelkamatok időszaka váltja fel, akkor magyar szempontból további kedvezőtlen fordulatra kell felkészülnünk.

− A magyar adatok az állótőke és a humán tőke elsatnyulását tükrözik, innovációban és kutatás-fejlesztésben is elmaradtunk. E tényezők miatt öt-tíz évre előretekintve rendkívül rosszak a kilátásaink.

− Ezt nem tudom cáfolni. Hosszú ideje mondogatjuk a közgazdász-vándorgyűléseken, hogy az évtizedek óta tartó toldozgatás-foltozgatás nem folytatható a magyar gazdaságpolitikában. Nagyarányú erőforrás-átcsoportosításra, stratégiai célátrendezésre lenne szükség. Az ok: a jövedelemtermelő képesség és a jövedelem felhasználása között húzódó széles rés. Ez történelmileg alakult így. De nem mindegy, hogy közben a gazdaság növekszik-e, mint a dualizmus korában vagy a két háború között időszakban, hogy úgy adósodik-e el az ország, hogy a gazdaság bővül, vagy úgy, ahogy történt 1980 után, hogy alig fejlődött. A rendszerváltás előtti évtizedben 1,3-1,4 százalékkal bővült évi átlagban a GDP, a rendszerváltás óta eltelt 24 évben – erre az esztendőre ajándékozok egy százalékot – pedig 1,2 százalékkal. Ez alig több a stagnálásnál. Rendkívül gyenge makroökonómiai teljesítmény. Ha valaki csak ennyit tud az országról, nyilván úgy gondolja, hogy nem igazán ígéretes hely. A következmény: elvándorlás, elöregedés, elszegényedés. Ilyen gyenge, leszakadással felérő produkciót például Argentína nyújtott korábban.

− Mitől maradt fenn a rés ilyen alacsony növekedési szinten ilyen hosszú időn át?

− Mélyek a történelmi gyökerek. A kádári Magyarország is felfedezte a gulyáskommunizmus formájában azt, amit egyébként Argentínában Perón ezredes már feltalált, amikor 1946-ban hatalomra jutott, és a feudális oligarchiával szemben meg akarta nyerni a szervezett munkásság támogatását a reálbérek látványos emelésével. Ő fogalmazta meg azt a doktrínát, hogy a jólét legitimálja a politikai hatalmat, a rosszul működőt is, amíg a lakosság elnézi a hibákat. A gulyáskommunizmus is ugyanezen a filozófián alapult. Igaz, tarthatatlanná vált az az esztelen szovjet modell, amely a fogyasztás rovására akarta végtelenül bővíteni a beruházásokat. De az is tarthatatlan, és ez már napjainkra vonatkozik, hogy 1998 és 2002 között a fogyasztás növekedési üteme 0,5, 2002–2006 között két százalékponttal haladta meg a GDP bővülési iramát. Nincs olyan közgazdasági tétel, amely ezt fenntarthatónak ítélné. Nálunk a 2002-es választásokon azt sugallták, hogy elérkezett a jóléti rendszerváltás ideje. S miközben a 2008-as pénzügyi válság óta a GDP öt százalékkal, a 2005-ös szintre esett vissza, a beruházások 25 százalékkal, az ezredfordulós szintre csökkentek, addig a fogyasztás csak kilenc százalékkal mérséklődött. Ez nem a kibontakozás forgatókönyve. A beruházási ráta 22 százalékról lecsökkent 16-17 százalékra, vagyis a termelés és az export korszerűsége sem javul. Ahhoz hogy a gazdaság dinamikus pályára álljon, ezt az arányt öt-hat százalékkal kellene növelni. De miből? Ilyen mennyiségű külföldi tőke nem jön be, erre az elmúlt húsz évben nem volt példa, pedig akadtak jó évek is.

− Miből lesz itt tartós növekedés az új világgazdasági környezetben?

− Fordítva ül a lovon az a gazdaságpolitika, amely továbbra is azt hiszi, hogy fogyasztásösztönzéssel lehet a növekedést megindítani, különösen kimagaslóan eladósodott országban. Ahol a megtakarítások szintje nemzetközi összehasonlításban kirívóan alacsony, sőt az is a korábbi adósság rendezésére megy el, kifullad a növekedés. A közgazdaságtan egyértelmű bizonyítékkal rendelkezik, hogy megtakarításból, annak beruházásra fordításából lesz majd tartós növekedés, majd több munkahely, és abból lehet fogyasztás. Ezt a sorrendet nem lehet megfordítani. A politikusok persze szívesen beszélnek inkább népszerű dolgokról, s az üzleti világ döntő többsége is a közvetlen fogyasztás növelésében érdekelt. Nemcsak az állótőke, hanem a humán tőke fejlesztésébe is be kell ruházni. Ez az ázsiai modell: megtakarítás, képzés. Jól bejött nekik, de ezen az égtájon erről nem vesz tudomást senki. Aki itt növekedést akar, az vagy szerezzen nagyon előnyös feltételekkel külföldi tőkét, vagy mondjon le a fogyasztás egy részéről. Nagyarányú erőforrás-átcsoportosítás keretében a közvetlen fogyasztás öttíz százalékát át kell tenni a beruházás és az oktatásfejlesztés területére. Bár a világgazdasági változások teljes mérlege, mint láttuk, számunkra inkább hátrányos, az mégis kedvező fejlemény, hogy hosszú idő óta először szomszédaink dinamikus országok, felvevő piacuk gyorsan bővül. Ezt tükrözi, hogy Németország után immár a legnagyobb felvevőpiacunk Románia és Szlovákia. Ez persze a külpolitikát is új feladatok elé állítja. Szintén kedvező körülményként értékelhetjük, hogy vezető partnerünk, Németország főszerepet játszik Európa sorsának alakításában. A német exporthoz kötődő magyar kivitelnek jók az esélyei. Vagyis a kérdésre a válaszom röviden az, hogy pontosan lehet tudni, mit kéne csinálni. De hogy az ország képes-e ezt megtenni, arra biztos fogadásokat ma nem kötnék. Pártpolitikai vetélkedőink sűrűjében nem ártana felismerni, hogy vulkán tetején szunnyadozunk. Ideje lenne felébredni.

Kádár Béla

1934-ben született Pécsett. 1956-ban szerzett közgazdászdiplomát a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, a Magyar Nemzeti Bankban (MNB), majd 1958 és 1960 között az Elektroimpex Külkereskedelmi Vállalatnál, 1960-tól a Magyar Kereskedelmi Kamara csoportvezetőjeként, 1963-tól a Konjunktúra- és Piackutató Intézet részlegvezetőjeként dolgozott. 1965-ben a Magyar Tudományos Akadémia Afroázsiai Kutatóközpontjához került, 1972-ben az MTA Világgazdasági Kutatóintézete fejlett tőkés országok osztályának vezetőjévé, 1988-ban az Országos Tervhivatal Tervgazdasági Intézete igazgatójává nevezték ki.

1990 és 1994 között külgazdasági miniszter. 1994–1998 között parlamenti képviselő az MDF színeiben. 1998–1999-ben a Magyar Export–Import Bank Rt. elnöke, 1999 és 2003 között Magyarország állandó OECD-képviseletének vezetője. Szintén 1999-ben választották meg az MNB jegybanktanácsának tagjává, majd a monetáris tanács tagja lett 2008-ig. 1990-ben megválasztották a Magyar Közgazdasági Társaság egyik alelnökének, 2002-ben elnökének. 2008-tól az MKT örökös tiszteletbeli elnöke. 2001-től az MTA levelező, 2007-től rendes tagja.