Megértettem őket. A mélyszegénység, a cigánysorok nyomora félelmetes, mindenkinek vannak rémes történetei, ami nem az odafordulást, hanem sokkal inkább a kirekesztő sztereotípiákat erősíti. Egy óvoda játszóterének vagy egy kórházi folyosó falának kifestése biztosabban és gyorsabban megtérülő érzelmi befektetés. Látványos, eredményes. Ott gyorsan jön a mosoly és a „köszönöm”.

A mélyszegénység problémája bonyolultabb, nehezebb. Itt nincs gyors visszacsatolás. Ráadásul lehet azt hinni, hogy nem is itt van, hanem valahol a világ másik felén, vagy hogy ilyen csak régen volt. Sokan el sem tudják képzelni, a XXI. századi Európában hogy élnek gyerekek. Akik nem tehetnek arról, hogy oda születtek. Akiknek talán már fogantatásuk pillanatában megpecsételődött a sorsuk. Akik a mai rendszerekben csak szüleik nyomorának újratermelésére képesek. Helyzetük pedig lassan akkora terhet jelent a társadalomnak, ami mindannyiunk életét, jövőjét meghatározza.

Segíteni kell hát. Mert egyedül képtelenek élhetőbb világot teremteni maguknak. Sokan megértették ezt, és mellénk álltak. A szükséges beavatkozási pont rengeteg. A szakadék, amelyben vannak, óriási. Ám a segítő akarat és annak megfelelő becsatornázása sikeres megoldásokat hozhat. Minden területen.

De segíteni okosan kell. Úgy, hogy az ne elváróvá tegyen, hanem aktivitásra sarkalljon. Hogy reményt adjon ott, ahol semmi sincs, és hitet a jövőben. Igen, a hal meg a háló. Ami azért nem ilyen egyszerű. Mert sok helyen még a vizet is meg kell teremteni, hogy halászni lehessen. És a gyerekeknek nincs idejük kivárni, hogy a meder megteljen vízzel.

A nyomor törvényei nehéz viszonyokat teremtettek. Vékony a határ, amelyen mozognunk kell a segítő hatásokkal. Ebben nekünk, közvetítőknek kell biztos tudással bírnunk. Hogy jól segíthessenek az odafordulók.