Trendforduló és illúzióvesztés
A száznyolcvan fokos fordulatot vajon Ben Bernanke amerikai jegybankelnök egy-két korábbi elejtett megjegyzése váltotta ki a nem szokványos monetáris politika alkonyáról, vagy mélyebb átalakulás zajlik a globális gazdaságban? Ezt vitatják a nemzetközi intézmények és a kutatóintézetek szakértői.
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) friss prognózisa is bátorítónak tartja az észak-amerikai és a brit lendületet, tényként rögzíti, hogy az eurózóna már nincs recesszióban, és sajnálattal nyugtázza, hogy a feltörekvő országok növekedési üteme lassul. Sőt néhányan közülük átaludták a fejlett országok nagy jegybankjainak pénzbőséget teremtő korszakát, s most ők néznek szembe válsággal, rontva természetesen a világgazdaság kilátásait.
A befektetői hangulat drámai gyorsasággal változik. A Bloomberg felmérése szerint csupán három hónap leforgása alatt a BRIC országok elvesztették vonzerejüket, míg az évek óta hanyagolt eurózóna visszakerült ígéretes célpontként a befektetői térképre. Két nagy folyamat ütközik most össze brutális erővel. A mennyiségi könnyítés és annak hatása a feltörekvő országokra. Az amerikai Lehman Brothers bankház éppen öt évvel ezelőtti bukásához köthető nemzetközi pénzügyi válság kezelésére a nagy jegybankok – elsősorban az amerikai (Fed), illetve az angol és az európai – meghirdetették a „mennyiségi könnyítés” politikáját, nulla százalékhoz közelítő alapkamaton nyújtottak hitelt a kereskedelmi bankoknak, illetve nagy mennyiségben vásároltak az ingatlanfinanszírozáshoz kapcsolódó értékpapírokat és államkötvényeket, hogy a maguk sajátos eszközeivel élénkítsék a hitel nélkül maradt és magas adósságállománnyal küzdő gazdaságokat. Az általuk teremtett pénzbőség nyomán a befektetők egy része az ígéretes feltörekvő piacokon kereste a magasabb, esetlegesen kockázatosabb hozamokat. Ennek nyomán azonban rövid lejáratú tőkék áramlottak ebbe a térségbe, erősítve az árfolyamokat, azaz rontva ezen országok versenyképességét és a hitelezés felfutását okozva. Ezzel kapcsolatban éppen elég panasz elhangzott, vagyis a veszély már régóta észlelhető volt, vagy a nemzetközi intézmények számára is észlel hető lett volna.
A fordulat akkor következett be, amikor néhány hónappal ezelőtt Ben Bernanke jelezte, lassan véget ér a mennyiségi könnyítés periódusa. Hogy pontosan mire gondolt, ezt ma este bővebben kifejti. Csupán május óta és csupán a feltörekvők országok államkötvény- és részvénypiacain üzletelő alapokból 47 milliárd dollárt vontak ki. Az árfolyamok nem ereszkedni, hanem például az indiai rúpia esetében zuhanni kezdtek, az érintett jegybankok és kormányok kamatemeléssel, tőkekorlátozások bevezetésével igyekeztek válaszolni a megugró állampapírpiaci hozamokra, s az adatok a nyáron már a növekedési ütemek lassulására is utaltak.
A Morgan Stanley bankház a minap már a „törékeny ötök” közé sorolta Brazíliát, Indiát, Indonéziát, Törökországot és Dél-Afrikát. Közös a sorsukban, hogy nagy mennyiségben szívták magukba a forró tőkét, engedték, hogy folyó fizetési mérlegükben nagy hiány halmozódjék fel, valutájuk pedig a versenyképességet korlátozva értékelődjék fel. Mint a pénzügyi intézményeknek szakmai fórumot kínáló OMFIF társelnöke, David Marsh írja, a fejlett országok jegybankjai által foganatosított nem szokványos intézkedések azt az illúziót keltették a fejlődő országokban, hogy deficitjeiket könnyedén finanszírozni tudják. Ám a pénzáram iránya most hirtelen megváltozik az Egyesült Államok és talán az eurózóna javára, a feltörekvők egy része pedig olyan helyzetben találja magát, mint pár éve az európai valutaövezet perifériája. Vagyis az egyensúly nem áll helyre, ahogy a nemzetközi szervezetek sürgették, hanem még rosszabb helyzet alakulhat ki számos feltörekvő államban.
Globális trendváltást, méghozzá rendkívül gyors iramút sejt a háttérben Anders Aslund, a washingtoni Peterson Intézet vezető kutatója. A feltörekvő országok 2000 és 2012 között éves átlagban 5,9 százalékkal növekedtek, míg az Egyesült Államok csak 1,8 százalékkal. Egyesek már Kína és Ázsia évszázadáról regéltek. De ez az ütem fenntarthatatlan, mert a mesterségesen teremtett amerikai pénzbőségen és szédületes hitelbővülésen alapult. A hitel- és vele a nyersanyagciklus most lezárul azonban. Magas hitelállománya, töméntelen felesleges kapacitása és eltúlzott infrastrukturális programja miatt Kína mérsékli kiugróan magas beruházási rátáját, vagyis csökkenti keresletét például a nyersanyagok iránt. Az egész feltörekvő térség fenntarthatóbb ütemre tér át, míg az amerikai gazdaság visszatér a 2,5-3,5 százalékos bővüléshez.
Amerikába visszafolyik a pénz, az eurózóna sok kemény reformot elhatározott, s ezért a Nyugat egy évtizedre visszaveheti a vezetést a világgazdasági rivalizálásban, véli Aslund. Chile, Mexikó, Kolumbia, Dél-Korea, ahol szintén végrehajtottak reformokat, jól muzsikálhat persze. Közép- és Kelet-Európa is, teszi hozzá a kutató, de – név nélkül – azzal a megjegyzéssel, hogy sikert csak szilárd makrogazdasági mutatók hozhatnak magukkal, s inkább bukásra ítéltek azon országok, ahol az állam túlzott szerepet vállal, s ahol a „haverok kapitalizmusa” alakul ki.
