Ami jó a GM-nek, az jó az Egyesült Államoknak – így vált szállóigévé a mondat, s lemaradt róla a „vice versa”. Ebben a formában persze meglehetősen arrogáns kijelentésnek hangzik, bár Wilsontól mi sem állt távolabb. Idézni jól-rosszul azonban azért is szokták Charles Erwin Wilsont egyes elemzők, hogy bizonyítsák: a nemzetközivé váló cégek igenis nemzeti érdekeket szolgálhatnak. A Facebook, a Google, az Apple vagy mondjuk a Microsoft esetében azonban ma már ez az érvelés el sem hangzik.

 – Az, amit évtizedekkel ezelőtt vagy akár csak tíz-húsz éve gondoltunk a transznacionális vállalatokról, elavult, új szemléletre, kutatási programokra lenne szükség, hogy mai tevékenységüket megérthessük – mondta lapunknak Simai Mihály akadémikus, a kérdés talán legtekintélyesebb hazai szakértője. – Ha például a GM, a General Electric vagy más óriástársaságok munkahelyeket exportálnak, netán más országba helyezik át kutatás-fejlesztési, innovációs tevékenységüket, dizájnközpontjukat, akkor felmerül a kérdés, amerikai, vagyis nemzeti érdeket szolgálnak-e. További feltárandó terület Simai Mihály szerint, hogy a hatalmas pénzügyi vállalkozások tevékenysége árt-e, vagy inkább használ például az Egyesült Államoknak, hiszen e konglomerátumok nemcsak a gazdasági krízist előidéző spekulációs műveletekben, hanem nemzetközi elterjesztésükben, a hitelválság globális kiterjesztésében is döntő szerepet játszottak.

Már maga a transznacionális társaság fogalma is értelmezésre szorul – teszi hozzá az MTA Világgazdasági Intézetének emeritus kutató professzora –, hiszen léteznek valóban globális méretű cégek, ám nagyon sok olyan társaság akad, amely csak néhány országban működik, sok egyéb cég tevékenységének pedig csak egy része tekinthető nemzetközinek. Ezt jól tükrözik a számok is, amelyeket igen nehéz volna ellenőrizni. Az UNC-TAD kimutatásaira hivatkozva elemzők azt írják, hogy jelenleg – szemben az 1970-es hétezerrel – több mint nyolcvanezer transznacionális társaság nyolcszáztízezer leányvállalata munkálkodik. A GM és a Ford termelése együtt meghaladja egész Fekete-Afrika nemzeti össztermékét, a hat legnagyobb japán kereskedőház eredménye vetekszik Dél-Amerikáéval, a legnagyobb száz gazdaságnak legalább a fele transznacionális vállalat.

Mint Simai Mihály nemrégiben közölt tanulmányában rámutatott: a transznacionálisok külföldön működő vállalatainak üzleti forgalma a világ bruttó termékének hatvan százalékát, a világ áruexportjának kétszeresét tette ki 2011-ben. Ezek a cégek döntő befolyást gyakorolnak a globalizáció folyamataira éppúgy, mint a fejlett technikához és a hitelrendszerhez kapcsolódó kis- és középvállalatok fejlődésére. S minthogy az óriásvállalatok jórészt egyben tőzsdén jegyzett társaságok is, éves jelentéseikből jól kiszemezgethető, hol jegyezték be őket, s kiknek a kezében vannak a részvények. További vizsgálatot érdemel persze, hogy a főrészvényesek mögött esetleg milyen egyéb üzleti érdekek húzódhatnak meg.

 – Jó kérdés, hogy a tőkének van-e nemzetisége – jegyezte meg érdeklődésünkre Antalóczy Katalin, a Pénzügykutató munkatársa is. S válasza az, hogy aligha, mert a profitérdek felülírja a nemzeti hovatartozást. A részvényesek – folytatja Simai Mihály – többnyire intézményi befektetők, bankok, biztosítók, nyugdíjalapok, kisbefektetők, amelyek és akik a vállalat stratégiájába nem szólnak bele, az osztalékban, az értékpapírok árfolyamában érdekeltek. A stratégiát pedig az határozza meg, hogy a cég értékláncába a beruházásra kiszemelt országok miként illeszkednek bele, mennyire fejlettek, mekkora a piacuk, milyen a kormányzati politikájuk. Az utóbbi évek magyarországi vitáira is utalva, Antalóczy Katalin úgy fogalmaz: a stratégia nem tükröz nemzeti célokat, ugyanakkor a cégek alkalmasint az anyaországok kormányainak segítségét is kérhetik a feszültségek kezelésére.

Az államok persze támogathatják a globalizáció folyamatát azzal is, hogy a nemzeti zászlóshajónak vagy bajnoknak tekintett társaságok nemzetközi térnyerését ösztönzik. Új jelenség, hogy sok cég nem fokozatosan, hanem viszonylag rövid időn belül válik „multivá” vagy globálissá. Az UNCTAD nemrégiben publikált befektetési jelentéséből további trendek bontakoznak ki. A transznacionális világot ugyan a fejlett államokban keletkezett cégek uralják, de egyre nő a feltörekvő országokban alapított vállalatok piaci részesedése. S az állami tulajdonban lévő transznacionálisok száma két év alatt 659-ről 845-re emelkedett. A száz legnagyobb világcég között már tizennyolc olyat találni, amely állami irányítás alatt áll. Jellemző ez például a kínai és orosz cégekre.

Ezen összefüggés felvillantása kapcsán Simai Mihály ugyancsak óvott az általánosítástól, mert miközben egyes fejlődő országokban az állam kétségkívül egy vagy néhány család érdekeit testesítheti meg, addig például Latin-Amerikában az állam a magántőke megerősödését szolgálja. Ami a kilátásokat illeti, idézett elemzésében Simai Mihály megjegyzi: vitatott, de rövid távon aligha eldönthető kérdés, hogy a válság nyomán kialakulhat-e a piacgazdaság valamilyen új globális, az állami intézményektől nagyobb mértékben függő modellje.