Aranycsinálók
Mert mi is történt 2007. augusztus 9-én? Egy szinte jelentéktelen bejelentés nyomán majdnem összeomlott a pénzügyi rendszer. Az Európai Központi Bank (EKB) elnöke, Jean-Claude Trichet gyermekkora kedvenc helyén, Saint-Malóban vakációzott. Az angol jegybank vezérét pedig jobban izgatta az India elleni krikettmeccs, mint bármi más. Szerencsére egy legény talpon volt, méghozzá Ben Bernanke amerikai jegybankelnök, aki éppen reggelizni készült Henry Paulson pénzügyminiszterrel. Az infarktus a francia, azaz az európai bankrendszert érte, de az amerikai jelzálogkötvények miatt. Kora reggel már csörgött a nyugalomra vágyó Trichet telefonja, s Frankfurtból közölték vele, hogy a BNP Paribas felfüggesztette a kifizetéseket három befektetési alapjából.
Bankkörökben – írja Irwin – már hetek óta suttogták, hogy az amerikai ingatlankötvényekkel valami nem stimmel. Bár a nagy hitelminősítők a legjobb kategóriába sorolták őket, gyűltek az információk, hogy Tampában, Clevelandben és másutt egyre több adós jelent csődöt. Akkor viszont az ingatlanhitelek kötvénybe csomagolt kockázatai is megváltoznak, valójában nem is lehet tudni, hogy ezek a papírok mennyit érnek. A BNP közleménye a legrosszabb félelmeket erősítette meg, az európai bankrendszer szívrohamot kapott, egy szempillantás alatt elpárolgott a bizalom, amire a pénzügyi közvetítés épül, leállt a hitelezés. El kell árasztanunk a piacokat pénzzel, mondta Trichet, lényegében azt javasolva, hogy az EKB viselkedjen végső hitelezőként, amely feladattal az uniós szerződések nem ruházták fel egyértelműen a sajátos felállás miatt.
A közös valutát szuverén országok hozták létre, nemzeti hatáskörben tartván a költségvetési politikát, de egyetlen jegybankra bízva a kamatpolitikát. Sok bírálat érte később Trichet-t a 2008-as és a 2011-es kamatemelések miatt, ám elvitathatatlan tőle, hogy munkásságát valóban az európai gondolat kibontakoztatásának szentelte. A múlt század nagy válsága rémálmaiban kísértette, hiszen a 1929–33-as krízis nyomán kerülhetett hatalomra Hitler Németországban és boríthatta lángba a világot. Az európai összefogás és az euró pedig azt szolgálta, hogy ez ne ismétlődhessen meg. A helyzetet azonnal felmérte Ben Bernanke is az óceán túlpartján, s az általa vezetett szövetségi jegybank (Fed) azonnal jelezte, hogy egyetért az EKB-val és Trichet-vel, maga is készen áll hasonló lépésekre, ha szükséges.
A világnak szerencséje volt – írja Irwin –, hogy Ben Bernanke a pályafutása során a nagy válság tanulságait, a Fed által elkövetett hibákat tanulmányozta. S bár nyilván nem kívánt hasonló kihívással szembenézni, pontosan tudta, mit kell tennie, ha újra felbukkan a veszély. Érdekes módon a Bank of England vezére izgatta magát a legkevésbé. Trichet túlreagálja a dolgokat, mondta, a nagy hitelezési felfutás után természetes, hogy a bankok visszavesznek a lendületből, a gazdaságok szükségképpen alkalmazkodnak, s ez így van rendjén. Később persze maga is átértékelte szerepét s bankja tevékenységét.
Ahhoz, hogy Bernanke érvelését megértsük, meg kell értenünk azt is, mi történt 1929-ben és utána – írja Irwin. – Amikor a Wall Street összeomlott, pánik tört ki, bankok sora ment csődbe. Megmentésük lehetősége fel sem merült, betétbiztosítás nem létezett, vagyis aki rossz lóra tett, az vesztett. Ez a kapitalizmus, hangzott az uralkodó nézet. Csakhogy ha a bankok tönkremennek, akkor kevesebb pénz forog a gazdaságban, esnek az árak, a cégek elbocsátanak, emelkedik a munkanélküliek aránya, minek következtében még több bank megy tönkre, s a gazdaság ördögi körbe kerül. Ebből csak úgy lehet kitörni, ha a jegybank közbelép, és pótolja a megszűnő pénzt, azaz kinyitja a pénzcsapot.
Ám sok tanulság felhalmozódott már 1929-re is. Példaként Irwin az Overend & Gurney bank 1866-os bukását hozza fel, amikor a pánikot a Bank of England azzal csitította le, hogy hitelezni kezdett szinte mindenkinek, aki az útjába került. Mégis, az emberek dühe a jegybank ellen fordult, amiért érdemtelen, spekuláló cégeket és bankárokat mentett meg. Mintha a mai kritikusokat hallanánk. De Irwin feleleveníti Johan Palmstruch esetét, aki eredeti nevén, Hans Witmackerként szabadult az amszterdami adósok börtönéből, majd az európai hatalomnak számító Svédországban még a királyt is meg tudta győzni az 1660-as években arról, hogy a nagyméretű és nehéz rézpénz helyett papírpénzt bocsássanak ki. Az ennek nyomán felszökő hitelezési láz emelte az életszínvonalat, de jött az infláció és az összeomlás.
Innen számítja Irwin a modern pénzt, amelynek nincs belső értéke, elfogadása a bizalmon alapul. Aranycsinálással nem érdemes próbálkozni, mint évszázadokkal ezelőtt, mert a jegybankok látszólag a semmiből teremtenek pénzt, ma már egy gombnyomással. Ők korunk alkimistái. Az állam, a kormány cserébe azt kéri, hogy a jegybank az infláció felett őrködjék, de támogassa a gazdaságok fejlődését is. Ezzel a nézettel annyiban vitázik az IMF két említett kutatója, hogy a nemesfémből vert pénzek értékét sem az arany vagy az ezüst belső értéke határozta meg, hanem törvény által az uralkodó. Az arany azért lett értékes, mert pénzverésre használták. És nem fordítva. Az 1929-es válság után kidolgozott, részben Irving Fisher által kitalált chicagói tervet elevenítik fel (The Chicago Plan Revisited), mert azt állítják, hogy ma is biztonságosabb lenne a pénzügyi rendszer, ha a bankokat köteleznék: a betéteket száz százalékig fedezzék államilag teremtett készpénzzel.
Ők nem papír-nemesfém alapján határozzák meg a pénzrendszert, hanem aszerint, hogy ki ellenőrzi a pénzteremtést. Még a görög Szolónnak a mai jegybankok megoldására nagyon emlékeztető reformjáig is visszamennek, i. e. 599-ig, de levezetik például, hogy – VIII. Henrik időszakát leszámítva – Angliában egészen az ipari forradalomig az uralkodóhoz kötődött és fegyelmezett maradt a pénzkibocsátás, ezért nem keletkeztek szerintük válságok. Miután ez megváltozott, és magánbankok is belekezdhettek ebbe az üzletbe, „1694 és 1890 között nem telt el huszonöt év pénzügyi válság nélkül”. Az Egyesült Államokban is a magánhitelezői tevékenység túlburjánzása előzte meg a nagy válságot, amelynek kirobbanásához a Fed hibái nagyban hozzájárultak – Benes és Kumhof szerint is. A túl sok hitel és a túl sok adósság az oka a mai válságnak is, amelynek kezelésére új utakat kerestek a jegybankok, tanultak a hibákból. Bár – teszi hozzá Neil Irwin – a Lehman Brotherst hagyták összeomlani 2008 őszén, ami téves döntésnek bizonyult.
Ezzel együtt a válságkezelés főszereplőjévé vált Bernanke, Trichet, és utóda, Mario Draghi, illetve King nyilvánosan és a színfalak mögött alaposan átértelmezte a feladatokat, az eszköztárat, a függetlenség eszményét, a politikához fűződő viszonyt. A kitágított gondolati határok közé még a pénzügyi rendszer történelmi példákra hivatkozó teljes átalakítását pusztán elméleti alapon felvető IMF-műhelytanulmány is belefér. De azért nem mindenki számára. Akadémiai és politikai körökben is sokan a jegybankok túlhatalmától, vagy az infláció elszabadulásától félnek.
Könyve végén Irwin idézi a téma ismert amerikai szakértőjét, Adam Posent, a Bank of England monetáris bizottságának volt tagját, aki akár a most már több mint tizenkét éve folytatott magyar jegybanki felfogásra is utalhatott, amikor valamiféle történelem előtti érvelésnek minősítette azon nézeteket, „hogy a központi bankok példa nélküli, netán botrányos vagy veszélyes kísérletezésbe fogtak volna. Ha a gazdaság életben tartása megkívánja, igenis teremthetnek precedenst. Abszurd felfogás, hogy léteznek tiszta, eredeti, szűz jegybankok, amelyeket beszennyezne, ha beavatkoznának valamely pénzügyi piacon.”
