Szaddám után trafik
A javakorabeli, nagy dumásnak ismert trafikos az utóbbi két napban gesztikulálni is elfelejtett. Két napja kapta kézhez a Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt. néhány mondatos értesítőjét arról, hogy 20 év után egyszerűen elveszik tőle a dohánykereskedelem jogát és ezzel a megélhetését.
A X. kerületi munkásnegyed szélén álló kicsi, tíz-egynéhány négyzetméteres üzletben egymásnak adják a kilincset a hazafelé tartó melósok. A többség cigarettát vesz, többet mint rendesen, fel kell tankolni: holnap május elseje. A munka ünnepe. – Tudja, nem is az fáj igazán, ami történt, hanem ahogy. Ez a szervezettség, ahogy precízen előre megtervezték és végrehajtották ezt a lenyúlást, és hogy ebben a vezetőink közül mindenki részt vett. Ez az, amit nem tudok megemészteni.
Pedig nem először fut ki István lába alól a talaj. A rendszerváltáskor ugyanígy, egy-két nap alatt szűnt meg az addigi állása a művelődési házban, ahol színpadtechnikus volt. Kényszervállalkozóként akkor vágott bele a kiskereskedésbe. A panelházak szélárnyékában meghúzódó üzlet túlélte, hogy a közelben egy Tesco, egy Auchan, majd nemrég egy Aldi is nyitott. Előbb állateledelt, élelmiszert árult, majd a kilencvenes évek közepétől, ahogy a környékbeli áruházak felfejlődtek, úgy egyre inkább a cigaretta maradt a fő megélhetési forrása. Persze ezzel együtt járt, hogy évente legalább egyszer feltörték a boltját, ami nemcsak a kárát, hanem a működési költségeit is növelte, mivel Istvánnak néhány markos helyi legényt kellett alkalmaznia, akik esténként nemcsak a csibészeket figyelték, de elküldték a bolt előtt iddogálókat is. Aztán beköszöntött 2001, ami a mellettünk álldogáló hallgatag felesége szerint afféle fordulópont volt. Ekkor már nemcsak hogy rájuk törtek fényes nappal, a rabló fejbe is lőtte a pult mögött álló alkalmazottjukat. Szerencsére kis kaliberű volt a pisztoly, az alkalmazott túlélte a támadást. A rabló azonban nem lett meg, és már senki nem mert oda menni dolgozni. Szerencsére István két fia be tudott állni.
– Igazi családi vállalkozás lettünk, tudja, amilyet a kormány is támogat – humorizál István. Hogy milyen az? Soha nincs olyan alkalom, amikor mindenkit együtt látni, valakinek ugyanis még hétvégén és ünnepnapon is talpon kell lenni, áruért menni, üzletet átrendezni, szállítóautót javítani. Amikor a kis bolt forgalmára kérdezek, csak legyint: nem a forgalom az érdekes, az nagynak tűnik, nem csoda, hogy szemet vetettek rá a fideszesek – mondja. Azonban ennek a 90 százaléka olyan termék – BKV-jegy, telefonfeltöltő-kártya, dohány – amin alig van valami kis haszon, ám ezek hozták be a vásárlókat az utcáról, akik azután mást is vettek, így jött össze két-háromszázezer forint havonta. Ebből éltek meg. Eddig.
– Amikor híre jött, hogy állami monopólium lesz a dohány, el sem tudtuk képzelni, hogy más fogja árulni ezt a terméket, mint akik eddig tették. Hiszen ez egy komoly szakma! Természetesen pályáztunk, az üzleti tervünket egy profi pályázatíró cég csinálta 50 ezer forintért. Azután jött az eredményhirdetés, és nem hittünk a szemünknek. Emlékszem, szinte azonnal csörgött a telefon: a kollégáim, régi dohánykereskedők hívták egymást értetlenül, hogy mi történt, vagy hogy ez csak valami vicc? Mert az egész annak hangzott: a szakmából senki nem kapott koncessziót, érti? Ezt így írja le: senki! A szakmában igazi etalonnak számító nevek, évtizedes szakmai múlttal a hátuk mögött csak egy néhány mondatos értesítést kaptak, hogy nem nyertek. Mint valami kaparós sorsjegyen. Nálunk csak a sarki CBA kapta meg a koncessziót, amelyik érdekes módon már januárban elkezdte a dohányosrészleg kialakítását. Erről tudtunk, mindenki természtesnek vette, hogy a CBA mindenképpen kap egy koncessziót. De hogy csak a CBA? Meg kell őrülni. Így már senkinek semmi esélye nem lesz a környéken a túlélésre, mivel ha csak a CBA-ban lehet majd dohányárut kapni, akkor mást is csak ott fognak venni a vásárlók.
– Egy évig, két évig még talán ki fogják húzni a kisboltosok, trafikosok, de utána mind be fog zárni – jósolja István. A fiai a „még és már” kategóriába tartoznak: 32-35 évesen a nyugdíj még távoli – mostanában egyre távolibbnak tűnik – azonban egy évtizedet már lehúztak a kiskereskedelemben, és semmi máshoz nem igazán értenek. Elmehetnek polcot pakolni a Tescóba, vagy éppen a sarki CBA-hoz, a – István ízlelgeti egy darabig a szájában a szavakat, majd kiköpi – nemzeti dohánybolthoz.
Újra otthon
Egy óbudai trafikban ottjártunkkor éppen látogató volt: megtermett, nagydarab, hűvös tekintetű figura járatja a szemét az üzleten, méricskéli, majd csak annyit kérdez: galéria van az üzlethez? A trafikos a fejét ingatja, hogy nincs. A nagydarab ezt tudomásul veszi, majd köszönés nélkül kilép az üzletből. – Ma ő volt a harmadik „vállalkozó” – az „l” hangot jól megnyomja az iraki származású trafikos, aki harminc éve él ugyan Magyarországon, ám néha még most is nehezen formálja a szavakat. Most már kicsit nyugodtabb, mint két napja volt: várható, hogy egy koncessziógyőztes ki fogja bérelni az üzletét. Abból legalább lesz egy kis bevétele. – Ez mind politika. A politika döntött. Láttam én ezt már otthon is, hogy megy ez a politika. Azért mentem el onnan. Hiába voltam mérnök, Irakban nem kaptam munkát, mivel ellenzéki voltam, nem szerettem Szaddámot. Itt 23 évig voltam trafikos békében. Most majd megint azért nem kapok munkát, mert itt meg nem vagyok barátja ezeknek. Tudja, megmondom: nem lesz itt semmi. Egy hét-két hét, mindenki elfelejt mindent, itt a nyár, senki nem áll ki a trafikosokért. Az emberek most már itt is megbocsátják, hogy a nagyok, az erősek mindent elvesznek tőlük. Az arab mosolyogva legyint. Szerinte a megbocsátás a gyengék fényűzése. Gyengéből pedig manapság itt is egyre több akad.
Gyűlölsz engem?
B. Brigitta azon kevesek közé tartozik, akik legalább a családi nevük kezdőbetűjével vállalták a beszélgetést. Neki már nincs veszítenivalója, mivel a közvetlenül mellette lévő üzletet hónapokkal ezelőtt megvásárolta egy vállalkozó, aki el is kezdte felújítani a boltot. Nemrég kiderült, hogy ott rövidesen nemzeti dohánybolt fog nyílni, ezért Brigittát már nem keresik a fű alatt üzlethálózatot építő „koncessziógyőztesek”. A Mester utca sarkán lévő igényes, szép dohányáru-szaküzlet tulajdonosa annak idején egy multicég munkaügyiseként dolgozott, majd miután megszületett a gyereke, inkább saját vállalkozásba fogott, és öt évvel ezelőtt kibérelte a tulajdonostól az üzletet.
Brigitta úgy emlékezik: hiába volt jó helyen a bolt, legalább egy évbe került, mire bejáratódott az üzlet, azóta is folyamatosan dolgoznia kellett, nem lehetett kihagyni egy napot sem. Most ennek vége: a közvetlen tőszomszédságába települő nemzeti dohánybolt miatt lehúzhatja a rolót. Egyelőre még nem tudja, hogy mihez fog kezdeni, „folyékonyan beszélek angolul” – mondja, inkább magának biztatásul, mint nekem válaszképp. Brigitta szerint világos, hogy merre tart a történet: nemsokára majd a tömény italokra is állami monopóliumot hirdetnek, majd azzal együtt lesz igazi bombaüzlet a trafik. B. Brigitta elmondásából is kiderül: a levajazottnak tűnő trafikpályázatok nemcsak átrendezték a piacot, de évtizedes emberi kapcsolatokat ziláltak szét. Brigitta meséli: az egyik régi-régi üzleti partnere, egy nagy dohánycég üzletkötője is öt koncessziót kapott.
Az üzletkötő nemrégiben elébe állt és megkérdezte: Brigitta, mondd meg, most gyűlölsz engem? Nyilván arra célzott, hogy ő is csak egy láncszem a gépezetben. Brigitta azonban már nem tudott mit mondani neki. Igaz, van ellenpélda is, egy kereskedő nyolc helyre szeretett volna pályázatot beadni, ami önmagában is komoly summát igényelt. A pályázatírója – régi ismerőse – azonban kereken megmondta neki, hogy nem vállalja el a munkát. A pályázatírók között állítólag köztudott volt, hogy már megvannak a győztesek.
„Majd jelentkezünk”
Ahogy István, úgy a trafikosok nagy többsége sem meri a nevét adni. István retorzióktól tart – váratlan adó- vagy fogyasztóvédelmi vizsgálat –, másoknál az a hallgatás oka, hogy még tárgyalnak a koncesszió nyerteseivel. A pesti trafikosok között terjengő történetekből kirajzolódni látszik az új fideszes dohánykereskedelmi modell. A piramisszerű rendszer csúcsán áll a „boss”, egy nagy cég vezetője, vagy más befolyásos személy, fideszes kötődéssel, aki nem ritkán maga is nyert 5 koncessziót, ám alkalmazottai, rokonai révén valójában több tucat koncesszió felett diszponál. A dohánykereskedelemben teljesen járatlan trafikgyőztesek zömének ezután sem kell majd a lábát betennie az üzletbe. A vesztes trafikosok közül ugyanis kimazsolázzák a legjobb helyen lévő, szakszerűen, jól vezetett üzletek gazdáit, majd a trafikost átveszik alkalmazottnak, vagy bérleti szerződést kötnek vele.
A Lázár János által most javasolt 12 százalékos dohányárrés már elegendő bevételt fog hozni ahhoz, hogy abból a régi trafikos is kapjon valamennyit – legalább egy munkabért –, és a stróman koncessziógyőztes is profitáljon. A kézen-közön áramló bevétel zöme végül a „boss”-nál fog landolni, ami több tucat üzlet esetén évente százmilliós nagyságrendű összeget is jelenthet. Hogy onnan hová megy a pénz? Csak találgatni lehet. A trafikosok szerint a dohánypiaci a hatalomátvételt már hónapokkal ezelőtt előkészítették. Az egyik ilyen „boss”-t a trafikosok zöme családiasan csak Vietnámi Zoli bácsinak emlegeti, ő egy nagy, dohánnyal is foglalkozó cég vezetője, akihez legalább 50 koncessziót köt az utcai hír. A remek politikai kapcsolatokkal is rendelkező Vietnámi Zoli bácsi szerintük már hónapokkal ezelőtt toborozta a trafikosokat, kész tényként említve azt is, hogy a pályázat után változni fog az árrés, pedig az erről szóló jogszabályt Lázár János csak néhány napja nyújtotta be az Országgyűlésnek.
Az NDN döntése után, azonnal és hangtalanul működésbe lépett a gépezet. A trafikosoknál szinte az „eredményhirdetés” után rögtön megcsörrentek a magántelefonok – valakik, valahonnan tudták a magánszámukat –, a hívó nem mutatkozott be, csak elmondta: tudja, hogy a trafikos elbukta a pályázatot, akarja-e, hogy megoldják a baját? Ha a trafikos igent mondott, akkor a hang csak annyit mondott: „majd jelentkezünk”. Ez a „megoldás” azonban csak a trafikosok kisebb részén fog segíteni. Az utcai hírek szerint például Zoli bácsi koncessziói már jóval az áprilisi eredményhirdetés előtt elkeltek, nála már kár is kopogtatni.
