Elvesztett irányítás
A magánnyugdíjkasszák államosítása valójában bele se illik a sorba. Nem is az a klasszikus urambátyám-lenyúlás, miközben logikus lépés, ha utólag nem is tűnik teljes mértékben átgondoltnak. Jelképnek viszont azért jó, mert a sztoriban minden benne van a Fidesz gazdaságpolitikai működéséből.
A kilencvenes évek végén a mainstream közgazdaságtan leginkább a hosszú távú adósság problémájával volt elfoglalva. A költségvetési deficitek leszorításával, az államadósságok csökkentésével a rövid távú hiányproblémák megoldódni látszottak a fejlett országokban, ám ezzel párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerültek az egyre öregedő társadalom finanszírozásának problémái.
A munkavállalók számának, arányának csökkenését az átlagos életkor növekedése, és a nyugdíjban eltöltött idő emelkedése kísérte és kíséri ma is. Az a probléma pedig, hogy egyre kevesebben tartanak el egyre többeket, felvetette a kérdést: miből fogják az államok a 10-20-30 éves lejáratú kötvényeket kifizetni, ha a kiadásaik növekednek, a bevételeik meg csökkennek. Erre a kérdésre volt az akkori legjobb válasz a nyugdíjreform, az állam későbbiekre várt nyugdíjkiadásainak csökkentése. Ezt több módon meg lehet oldani. Például: a korhatár emelésével, vagy a nyugdíj (a helyettesítési ráta) mérséklésével. De úgy is, ha a jövő nyugdíjasait, a mai munkavállalókat arra ösztönzik, hogy magukat tartsák majd el, vagyis öngondoskodásra. A jövőbeni nyugdíjprobléma tíz-tizenöt éve olyan jelentősnek tűnt, hogy a befektetők örömmel vették azt is, ha az állam lemond befolyó bevételeinek egy részéről annak érdekében, hogy a jövőben kevesebbet kelljen költenie. Erről szólt a magánpénztári rendszer.
Az igazi gond a válsággal jött. Ma nem az a kérdés, hogy adott állam képes-e fizetni 30 év múlva, hanem, hogy holnap nem jelent-e csődöt. A befektetők ilyenkor eléggé nagy ívben tesznek arra, hogy egy állam néhány évtized múlva jobb helyzetben lehet. Amikor a szomszéd tönkremegy, s épp árverezik a házát, a másik meg késik a számlák fizetésével, elég nehéz meggyőzni a bankot arról, hogy ugyan adjon már hitelt, mert van nekünk pénzünk, de abból az életbiztosítást kell fizetni. A megtakarítás, az előre gondoskodás persze jó, de ezt Magyarország valójában hitelből fedezte. Volt olyan gondolat, hogy nem így fog eljárni, hogy majd az aktuális költségvetése is egyensúlyban lesz, miközben még futja a magánkasszák okozta hiányfinanszírozásra, de sose jött össze.
Ilyenkor tényleg logikus lépés, ha azt mondják: hagyjuk a fenébe az egészet. A kísérlet, hogy spóroljunk, megbukott – ennek elismerése a magánpénztári rendszer felszámolása. Ilyenkor az ember visszafizeti a hitelek egy részét a korábbi megtakarításából, és csökkenti a törlesztőrészletet, növeli a fizetőképességét. A probléma ezzel nem az, amit a kormány tett, hanem ahogyan csinálta. Ez a probléma első körben inkább politikai, mint gazdasági. Egyszerűen hülyének nézték a választót (lásd: nyugdíjmentés), nem osztották meg vele az alternatívákat (például: adóemelés, kórházbezárások, nyugdíjcsökkentés versus államosítás), és erőből nyomták le az egészet. Közben a folytonos elterelő hadműveletek alatt a piacoknak éppolyan üzeneteket közvetítettek, amelyeket nem kellett volna.
A befektetők szeretik, ha csökken a hiány, megértik, ha nem megy a megtakarítás, de nem szeretik a populista, piacellenes politikai felhangokat. Ráadásul a megszerzett összeget se arra költötték, amire kellett volna. Az adósságcsökkentésre csak egy része ment, de ezen kívül bevásároltak belőle (például Mol-részvényt), és pótolták az éves hiányt is. Lefordítjuk: a felszámolt életbiztosításból azért vettek egy új kocsit is, párszor elmentek étterembe, csak a maradékból fizettek vissza hitelt. A bankfiókban meg piszkálták az orrukat és kiabáltak is. Egyenes következmény: a megítélés romlása, a forintárfolyam zuhanása. Ez pedig (miután az adósság nagy része devizában van) nagyjából le is nullázta a visszafizetéssel elért eredményt.
A Fidesz unortodoxiájával soha nem az ötlet, vagy az elvi alapvetés volt a probléma. Van, volt és lesz arra magyarázat, hogy miért lehet értelme azt csinálni, amit tenni szeretnének. Miután elég nagy a kontinens, mindig lesz európai példa is. (Igen. Még arra is, hogy valaki köpköd az ebédlőasztalnál. Más kérdés, hogy a Fidesz azt nem érti, miért lehet bunkó a bankban az, akinek tele van a zsebe, és miért kell kiöltözni, ha valaki kérni megy. Az orosz és a kínai demokráciadeficitet se néznék annyira jó szemmel, ha nem lenne ott akkora a gazdasági erő.) Valójában a gondok akkor támadnak, amikor az aprópénzről van szó. Most nem kifejezetten a trafikügyi, hanem a cselekvési értelemben.
Valójában ugyanis nem történt semmi a gazdaságban. Ők is majd belehaltak, hogy úgy csináljanak, mintha kormányoznának. Az elmúlt három év gazdaságpolitikájának állítólagos origója a hol az adósság ellen, hol az uniós túlzottdeficit-eljárás alóli kikerülésért folytatott küzdelem. Ebben az ügyben a kormány kétségtelen nyert – megint más kérdés, hogy ez eléggé ortodox megoldás a gazdasági bajok kezelésére. Annyira, hogy túlhaladott is. A költségvetés egyensúlyának (az adósságküszöb átlépésének) a növekedésre gyakorolt negatív hatásáról szóló dogmákat épp mostanában cáfolták meg. (Bővebben: Felszedték az adósságküszöböt, Népszabadság, 2013. április 26.) Az azonban már korábban is evidencia volt: önmagában az alacsony hiány nem hoz jólétet. Egyetlen szám elérése nem lehet gazdaságpolitikai cél, és leginkább: nem helyettesíthet gazdaságpolitikát.
Orbán Viktor második kormányával láthatóan úgy szeretne bevonulni a történelemírásba, mint aki letolta az országot a szégyenpadról. Csakhogy eme tette egyrészt kérészéletű lehet, másrészt reálgazdasági értelemben semmit sem jelent. A kettőnek ugyanaz a magyarázata: a GDP 4-5 százaléka között mozgó deficitről 3 százalék alá jönni néhány költségvetési mozdulat kérdése, fölé menni pedig egy pillanat műve. Egyszázalékos különbség 300 milliárd forint, ami nagy összegnek hangzik ugyan, de valójában szinte semmiség. Rendes politikus egy beszéd alatt ígér meg ekkora kiadást, és azt se érzi, hogy osztogatna. Gazdasági értelemben ez olyan, mintha a megkeresett kétszázból a családfő az eddigi száz helyett 98 ezret költhetne el – biztos érzi a különbséget, de azért nem vágja földhöz. Kis különbség: ez az apuka ráadásul nem spórol, hanem anyukáról nyúlt le még egy ezrest – a probléma meg leginkább itt van.
Nem feltétlenül azzal, hogy a magyar állam feltörekvő versenytársaihoz (Szlovákia, Románia, Lengyelország) képest magasabb elvonási szinten, befektetői szemmel tehát drágábban működik. Lehet ugyan a világ legalacsonyabb szjakulcsa nálunk, ha a világ legmagasabb járulékával párosul, akkor nehéz a bérben versenyképesnek lenni, a tőkevonzó képesség nem lesz nagyon jó – de ezt hagyjuk. Ne követeljük az Orbán-kabineten a lehetetlent. Elég nehéz nekik egy olyan országban konzervatívnak lenni, ahol a többség ultrabalos. Ugyebár nem várhatjuk el a magyar politikustól, hogy megpróbálja a választók szemléletét befolyásolni, vagy esetleg kiállni az értékei mellett. Neki az a feladata, hogy úgy csináljon, mint ha a nép akaratát hajtaná végre. Ha a trükk sikerül – felszállt a megfelelő számú lufi, villogtak a fények –, akkor megteheti, amit valójában szeretne.
Mondanánk, hogy ez a nemzet megszokta a sorok között olvasást, így minden szándék mögött a hátsót keressük –de könyörgöm: lassan a második olyan generáció válik szavazóképessé, amelynek Kádár Jánosról csak a történelemóra jut az eszébe. (Na, az se véletlen, hogy százmilliókat kell költeni egy olyan intézetre, amelyik a rendszerváltást kutatja és mutatja be: a ma vezetőinek hősi eposzát be kell mutatni, mert e nélkül oda a politikai kredit.) Amit lehetett az ezredforduló tájékán, az ma már nem működik. Nem lehet mást mondani Karakószörcsögön és Londonban: az információáramlás gyorsabb, a titkokra fény derül, az internet és a közösségi háló leleplez. Hiába kötnek együttműködési megállapodásokat a multikkal, ha közben őket szapulják a lakossági fórumon.
Ne csodálkozzunk, ha nem lendül mozgásba a gazdaság. Az elvonási rendszer versenyképtelen. A kormányzati gazdaságpolitika minden volt az elmúlt három évben, csak nem úri modorú. A kabinet folyamatosan kereste az irányt, nem tudta vagy nem árulta el, mit akar valójában: senki se hiszi el ugyanis, hogy gazdaságpolitikájának célja egy semmit se érő politikai deklarátum (jó fiúk vagytok, mert alacsony a hiány) megszerzése. Gondolhatjuk, hogy a mesterterv egy termelési alapú, következésképp a forint leértékelésén nyugvó, bezárkózó és a szolgáltatásokat hazai kézben tartó gazdaság kiépítése – de ez se világlik ki valójában semmiből, a kitérők, a lehetőségek közötti lavírozás eredménye az iránytévesztett politika, amelynek zavarosában a gazdasági klientúra kapargatja ki a maga gesztenyéjét.
A trafikügy, a földügy csak példa – aprópénzek. A romkocsmák félhomályában vagy éppen az elegáns éttermek mobiltelefon-árnyékolt zugaiban elsuttogott mondatok kizsarolt és elvett üzletekről, levajazott megrendelésekről és elhappolt piacokról szólnak. Magyarországon a befektető nincs biztonságban. Nem tudja, mikor jön a kormány új ötlettel, vagy a klientúra új kéréssel, mikor szüntetik be az üzletet, vagy mikor veszik el. Az intézményesített lenyúlás szintje ma még nem ismert előttünk – látjuk, érezzük, néha tudjuk is, de a műfaj jellegéből adódóan csak néhány év vagy évtized múlva juthatunk adatok birtokába róla. Ám amit ma tudunk, abból is nagyon valószínű, hogy Orbán Viktor második kormányának időszaka nem a gazdasági stabilitás megteremtésének, hanem az oligarchikus struktúra megteremtésének korszakaként vonul be a történelembe.
