Jegybankok ismeretlen vizeken
Az Egyesült Államokban az adatok arra utalnak, hogy ez sikerül, igaz, a költségvetési politika sem vált túlzottan megszorítóvá. A kérdés immár az, hogy mikor kezd visszavonulni a Fed a monetáris lazítás harmadik nagy szakaszából, amelynek keretébenm havonta 85 milliárd dollárt költ értékpapírok vásárlására. A jegybankban mindenesetre már megindult a vita arról, hogy a gazdaság támogatására szánt hatalmas pénztömeg nem fúj-e fel újabb piaci buborékokat az Egyesült Államokban és a világ más pontjain. Ám Ben Barnanke szerint ez a veszély egyelőre eltörpül a lanyha gazdasági növekedésben rejlő kockázatok mnellett.
Nagy-Britanniában a Bank of England kísérletezik, de a Cameron-kormány erőteljesen fékező fiskális politikája mérsékelte a növekedést, sőt recesszióba is sodorta a szigetország gazdaságát. A londoni intézmény egy ideje már nem bővíti a 375 milliárd fontos állampapapír-vásárlási programját. George Osborne pénzügyminiszter a jegybanki vezetés egyetértésével nagyobb mozgásteret ad a Bank of Englandnek, amely a kétszázalékos célnál magasabb inflációt eltűrheti a gazdaság támogatása érdekében.
Az Európai Központi Bank (EKB) helyzete nehezebb, hiszen növekedési iramban és foglalkoztatásban mind nagyobb szakadék tátong az eurózónában az erősebb központ és a gyengélkedő periféria között. A tagállami hatáskörben maradt költségvetési politika, valamint az uniós alapszerződés előírásai miatt kényes politikai döntéseket kell hoznia, hiszen a nem hagyományos eszközök bevetését egyes kormányok ellenezték, mások követelték. A széttöredezett pénzügyi piacokon a monetáris politika hatása nem egységes, a hitelezés nem állt helyre, a bankok kerülik a kockázatot, a vállalatok finanszírozási igénye pedig visszafogott. S az eurózóna továbbra is recesszióban van.
A Lehman Brothers 2008. őszi összeomlása után lényegében leállt a hitelezés a fejlett gazdaságokban, megtört a bizalom, a bankok tőkehelyzete megroggyant, vagy gyanússá vált a kereskedelmi partnerek szemében. A jegybankoknak be kellett avatkozniuk, nehogy a pénzügyi rendszer működésképtelenné váljék. Ez az a veszély, amely ha elég erősnek mutatkozik, kiváltja a nem hagyományos politika alkalmazását. Ennek lényege az, hogy a jegybank kénytelen közvetlenül beavatkozni a hitel mennyiségének és árának (a bankok, a vállalatok, a háztartások külső finanszírozásának) befolyásolására a különböző piacokon, miközben normális viszonyok között pusztán az irányadó kamat meghatározása révén éri el, hogy gazdasági lanyhulás idején több, felívelés és inflációs hatások esetén kevesebb jegybankpénz kerüljön a forgalomba, s ennek során rövid lejáratú – többnyire egynapos – hitelt nyújt a kereskedelmi bankoknak, és ilyen futamidejű betétet fogad be.
Az utóbbi évek rendkívül súlyos válsága közepette ezt a finomhangolásos módszert fel kellett függeszteni. Az irányadó kamatokat a nagy jegybankok a nullához közelítették, hogy a hosszabb távú várakozásokat befolyásolják a kereslet és a beruházások serkentése végett. Nem hagyományosnak nevezhető már az a döntés is, hogy hosszabb távra kötelezettséget vállaltak a zéró vagy majdnem zéró alapkamat fenntartására. A Fed újabban ehhez hozzátette, csak akkor emel, ha a munkanélküliségi ráta 6,5 százalék alá csökken, s ha közben az infláció sem ugrik 2,5 százalék fölé. A kereslet hiányát okozó válságban nem fenyeget az infláció felpörgésének veszélye, ezért merészkedett bátrabban ismeretlen vizekre a Bank of England és az EKB is. Bár mindkettő tartja magát kétszázalékos inflációs céljához. A Fed és a Bank of England folyamatosan és egyre nagyobb mértékben – előbbi esetében háromezermilliárd dollár körül alakulhat a végszámla – vásárolt elsősorban bankoktól értékpapírokat, államkötvényeket, jelzálogpapírokat, vállalati kötvényeket, abban a reményben, hogy ez a likviditás a pénzintézeteken keresztül hitellé válik, a hosszabb lejáratú kamatok csökkennek, s ezáltal nő a befektetési kedv. Ezt nevezik mennyiségi bővítésnek. Létezik egy másik nem szokványos módszer is, a hitelkönnyítés, amikor a jegybank a különböző pénzügyi piacokon kialakult kockázati felárakat közelítené egymáshoz.
Az EKB-ban nagy áttörésnek számított és heves vitákat váltott ki, amikor az európai államadósság-válság kirobbanása után a frankfurti intézmény államkötvényeket kezdett vásárolni a másodpiacon. Jelzálogpapírok vételével is próbálkozott, de ez belefért a politikai keretekbe. Aztán ahogy súlyosbodott a helyzet a periférián, ahogy menekült ki a pénz például Spanyolországból, az EKB két menetben ezermilliárd eurós olcsó és hosszú lejáratú hitelt (ez is nem szokványos eszköz tehát) kínált a kiszáradó bankrendszernek, majd meghirdette azt a politikát, amelyet még nem vett senki sem igénybe, de amelynek révén bizonyos feltételek mellett vásárolná az eurózóna tagállamainak kötvényeit. Ezzel a kötelezettséggel lecsendesítette az eurózónában az állampapírpiacot. De az eurózóna tagállamainak nagyon eltérő teljesítménye miatt mind ez ideig nem csökkentette tovább a 0,75 százalékos irányadó kamatot, hiába szorgalmazták ezt nemzetközi intézmények. A ciprusi válságkezelés és a romló idei gazdasági kilátások miatt azonban leheteséges, hogy az olcsó kereskedelmi banki finanszírozás fegyverét újra előveszi Mario Draghi, az EKB elnöke.
A Bank of England, amelynek élére nyártól a kanadai jegybank elnöke kerül, kitalált még valamit: a „funding for lending” politikáját, azaz a kereskedelmi bankok kedvezményes banki finanszírozását a pénz továbbhitelezése fejében, de ennek a programnak még bizonyítania kell, egyelőre nem hozta a várt eredményt.
Japánban egy százalékról két százalékra emelték az inflációs célt, s a kormány is költekezni akar. A korábbi japán kísérletezés tanulsága ugyanis az, hogy a nem hagyományos eszközök valószínűleg csak nagyméretű és tartós beavatkozás esetén hozhatnak eredményt. S Kuroda Haruhiko jegybankelnök csütörtökön átfogó intézkedéseket jelentett be: megkétszerezik a monetáris bázist, s havonta 74 milliárd dollár értékben vásárolnak értékpapírokat. A kétkedők itt is attól tartanak, buborékok keletkeznek, de Japánnak tizenöt évnyi deflációs időszakot kellene végre maga mögött hagynia.
A nem konvencionális beavatkozások megfelelő mértékéről ma is tart a vita. A Nobel-díjas Paul Krugmantól a Nomura vezető közgazdászáig, Richard Kooig sokan rámutatnak: hiába növekedett meg a jegybankok mérlegfőösszege drámai módon, a gazdaság pénzkínálata nem bővül a magán- és az állami szektor adósságleépítése közepette. Szerintük a magánszektor mérlegigazodásának a gazdasági tevékenységre gyakorolt káros hatásait a jegybanki politika nem eléggé képes ellensúlyozni, az államnak kellene a közkiadások átmeneti emelésével közbelépnie, ahol a piacok ezt engedik.
