Az élelmiszerbiztonság eredménye: Rejtvény a tojáson
Az élelmiszer-jelölés frontján Magyarország külön meccseket vív: látszólag az EU-val csatázunk a hazai fogyasztók és termelők védelmében, de a valóságban az érdekviszonyok nem egyértelműek. Az elvárás, hogy az élelmiszerek az alapanyag-előállítótól a fogyasztóig nyomon követhetők legyenek, és a vevő pontosan tudja, hogy a megvásárolt termék színeiben pontosan kinek a mijét engedi be a konyhájába, elvi alapon nehezen támadható. A gyakorlatban viszont ezeket az információkat a termelők változatlanul szeretik elrejteni a vásárlók elől – nem is ok nélkül.
A génmanipulált alapanyagot tartalmazó árukat például négy európai fogyasztóból három nem kérné (ha tudná, hogy mit vesz), ezért a nemzetközi anyagbeszerzéssel dolgozó élelmiszeripar szívesen eltekint a GM-tartalom feltüntetésétől. Jelenleg csak a 0,9 százaléknál nagyobb GM-tartalmat kell jelölni, ezt is csak jelentéktelen méretű felirattal. Magyarország régóta – hiába – küzd azért, hogy a megkülönböztető jelölés a dohánytermékekéhez hasonló kivitelű és nagyságú legyen, illetve hogy a GM-élelmiszereket az üzletben külön polcra kelljen helyezni.
Volt magyar közreműködés a tojás- és a húsjelölés technikájának kidolgozásában is (jelenleg e két termékkörben valósult meg a „gazdától a háziasszonyig” típusú nyomonkövethetőség), az eredmény azonban felemás. Az üzletekben kapható tojásokon elvileg már rajta van a szükséges ismeretanyag, de vevő legyen a talpán, aki mondjuk a 2HU172T02/8 kódon eligazodik ( sorrendben a 2-es szám az alternatív vagy mélyalmos tartást, a HU Magyarországot, a 17 Vas megyét, a többi betű és szám pedig az állat-egészségügyi kerületet, az állattartó telepet és az istállóépületet jelöli). A húsoknál valamivel egyértelműbb a helyzet, ott – a vonatkozó jogszabály szerint – „a termék jelölésén fel kell tüntetni az élelmiszer előállítójának vagy az Európai Unió valamely államában székhellyel rendelkező forgalmazójának nevét vagy cégnevét és címét”.
S hogy legalább ennyi információ miért nem jár a fogyasztónak a többi élelmiszertípus esetében is, az rejtély. Márpedig a sorozatos élelmiszerbotrányok nyomán megtépázott bizalmat hatékonyan szolgálná a valódi nyomonkövethetőség. A bizalomhiánynak immár kézzelfogható jelei vannak: például a Magyarországot is uralmába kerítő helyitermék-láz. Ezt egyrészt az a vélelem ösztönzi, hogy ha a termelő és a fogyasztó között kis földrajzi távolság és (valódi vagy potenciális) személyes kapcsolat van, akkor az előbbi nyilván nem fogja megmérgezni az utóbbit – másrészt a remény, hogy a helyi gazdaság helyben maradó jövedelmeket generál.
Elvben a kormányzati ösztönzésű „Magyar Termék” kezdeményezés is az előbb felsorolt célokat követi, csakhogy a végrehajtásnál sikerült az összes elképzelhető hibát elkövetni. A szabályok világosnak látszanak (csak magyar alapanyagból, Magyarországon készült élelmiszerre használható a megjelölés), egységes felirat vagy logó azonban nincs (ma közel tucatnyi van forgalomban), a vevő tehát mindenképpen böngészésre, olvasgatásra kényszerül. Ráadásul a megjelölés jogszerű használatához hosszú és bürokratikus út vezet. A védjegykavalkád fennmaradása megkönnyíti azok dolgát, akik külföldi – vagy ellenőrizetlen – származású árut akarnak magyarként a hazai vevőkre sózni. A nemzeti színeket használó csomagolást vagy megnevezést továbbra is bárki használhatja, és ez szintén a zavarosban halászóknak kedvez.
A puha, többféleképpen is értelmezhető szabályozással a szaktárca állítólag azt próbálta elkerülni, hogy a termékmegjelölés egyfajta állami védjegynek, azaz kormányzati piactorzító eszköznek minősüljön. Úgy tűnik azonban, hogy a mellékhatás – a káosz tartósítása – lépett elő eredménnyé: Brüsszel kötelezettségszegési eljárás megindítását fontolgatja Magyarországgal szemben, az unióstól eltérő magyar eredetjelölési rendszer miatt.
