Mit ettem a tányérkámból?
„A fogyasztó tudja, hogy honnan jön a csirkemellfilé, amelyet a szupermarketben vesz, de fogalma sincs, honnan kerül a hús a csirkés szendvicsébe vagy a gyorséttermi csirkefalatokba.” Nem éppen megnyugtató, amit Olivier Andrault, az UFC Que Choisir francia fogyasztóvédelmi szervezet szakértője mond. De gondoljunk csak bele: miközben – főként a kergemarhakór óta – a legszigorúbb követelmények vonatkoznak a nyerstermékekre, a feldolgozott árukról semmit sem tudunk. „Pedig jó esély van rá, hogy a feltálalt csirkehús Brazíliából érkezett: ott a legolcsóbb a világon” – magyarázta Andrault a Le Figaro francia napilapnak.
Ennyit tehát az élelmiszerek nyomonkövethetőségéről, amely a minapi lóhúsbotrány nyomán lett Európa-szerte slágertéma. (Mint kiderült, marhahús helyett lóhúst kevertek több fagyasztott készítménybe.) S hiába büszke az EU a – valóban – szigorú és részletes fogyasztóvédelmi szabályozásra, itt már szürkezónába érkezünk. Ha a feldolgozott ennivaló például Olaszországban készül, nyugodtan rá lehet ragasztani a Made in Italy címkét akkor is, ha a benne lévő húst Bulgáriából vagy Magyarországról vásárolták. „Ha kötelező lenne megemlíteni a hús eredetét, a Findus sosem írná rá a dobozra, hogy a marhahús román, inkább másik szállítót választana” – vélte a francia szakértő.
A baj nem jár egyedül: nemcsak a fogyasztók tájékoztatása, hanem az ellenőrzés is hiányos. Az UFC Que Choisir elnöke, Alain Bazot kemény ítéletet fogalmazott meg az AFP hírügynökségnek nyilatkozva: „Az uniós szabályozás sajnálatos gondatlanságáról van szó.” S hogy az ellenőrzés miként zajlik a valóságban? A legnagyobb franciaországi kikötőbe, Le Havre-ba évente ötmillió konténer érkezik, ezeknek kevesebb mint öt százalékát érinti valamilyen kontroll.
Tanulságos a lóhúsbotránnyal hírbe hozott cég, a Findus védekezése is: ők fedezték fel a szabálytalanságot, nem pedig az egészségügyi hatóságok vagy a forgalmazási lánc más szereplői. „Meg vagyunk döbbenve, hogy ha valaki problémát keres és talál, majd ezt nyilvánosságra hozza, egyedül kell elviselnie a hírnevét érő károkat” – panaszkodott az élelmiszer-ipari nagyvállalat franciaországi vezérigazgatója, Matthieu Lambeaux. Szakemberek megerősítik: a hatósági ellenőrzések olyan ritkák, hogy a megfelelő nyomonkövethetőséget semmiképpen sem biztosítják.
Aligha meglepő, hogy ellentétes következtetést vont le az Európai Bizottság fogyasztóvédelemmel foglalkozó szóvivője. Frédéric Vincent azzal érvelt: a marhahúsként felcímkézett lóhúsról gyorsan kiderült, hogy romániai vágóhídról származik, és ez azt mutatja, hogy az EU-ban igenis jól működik a nyomonkövethetőségi rendszer. A szóvivő szerint egyszerű címkézési problémával állunk szemben – Daniel Constantin bukaresti agrárminiszter sietett is közölni, hogy a félrecímkézés nem Romániában történt.
Noha erről már a lóhúsbotrány előtt határoztak, különös felhangot kapott a brüsszeli bizottság most közzétett javaslatcsomagja. Ennek egyik célja éppen az: könnyebben ki lehessen nyomozni a problémás termékek eredetét. Tonio Borg fogyasztóvédelmi és egészségügyi EU-biztos arra figyelmeztetett, hogy a nemzeti hatóságok nem mindig tudják megállapítani a veszélyes árucikkek származási helyét. A legtöbb ilyen áru Kínából érkezik, de amikor a gyártóhoz próbálnak eljutni, vagy hiányoznak a megfelelő dokumentumok, vagy pontatlan a megadott információ, vagy maga a kínai cég tagadja az érintettségét.
S hogy egyszerűbb legyen az azonosítás, keményebb szabályok vonatkoznak majd (legalábbis a bizottsági javaslat szerint) a származási ország és a gyártó adatainak feltüntetésére. Igaz, az átláthatóságnak is vannak határai – emlékeztet az EUobserver hírportál. Ha például egy cipőt Spanyolországban raknak össze, hiába gyártják a talpát, a cipőfűzőjét vagy bármely egyéb részét Kínában, végül Made in Spain vagy Made in the EU címkét kap. Merthogy – fejtegette Antonio Tajani iparügyi EU-biztos – a származási ország feltüntetését a gyártási lánc legfontosabb állomása határozza meg: az összeszerelés helyszíne.
Viszlát, nyomon követés.
