Árfolyamháború és szócsata Moszkvában
A találkozó előtt minden jel arra utalt, hogy a viták és szemrehányások középpontjába Japán kerül, amelynek valutája Abe Shinzo kormányának megalakulása óta gyorsan veszít értékéből a főbb versenytársakkal szemben. A helyzet azonban ennél sokkal összetettebb. Az elmúlt bő két hónapban a jen nagyjából húsz-húsz százalékkal gyengült a dollár és az euró ellenében. Más kérdés, miként erre egyre többen rámutatnak, hogy Japán –amelynek gazdasága a negyedik negyedévben is nagyot zökkent – évek óta szenved a deflációtól.
Meg attól, hogy a nemzetközi pénzügyi válság kezdete, hozzávetőlegesen 2007 közepe óta a reálárfolyama – a kereskedelmi partnerekkel szembeni versenyképességi helyzetet jobban kifejező mutató – 27 százalékkal erősödött, visszavetve a szigetország exportját. Az új miniszterelnök élénkítő politikát hirdetett meg, az amerikai és a brit jegybank mennyiségi könnyítési programjához hasonlót, amire elvileg persze nagy szükség lenne, de a német Bundesbanktól az orosz kormányig sokan megriadtak attól az eshetőségtől, hogy Tokió a jen leértékelésén keresztül előnyt kíván szerezni, s a játékba netán mások is bekapcsolódnak.
Erre tett javaslatot Francois Hollande francia elnök, aki a múlt héten „árfolyamcél” kitűzését szorgalmazta, azt követően, hogy az euró 15 havi csúcsra kapaszkodott fel a dollárral szemben, kurzusa elérte az 1,37-es szintet. Az Európai Központi Bank ülésén Mario Draghi elnöknek azonban sikerült olyan megfogalmazást találnia, amellyel egyrészt elutasította Hollande beavatkozását az EKB független hatáskörébe sorolt kérdésbe, de másrészt elérte, hogy a kurzus meredeken zuhanni kezdjen, egészen 1,33-ig.
A moszkvai vita elébe kívánt menni a hét elején a legfejlettebbeket tömörítő hetek csoportja (G7), amely közleményben azt taglalta, hogy az egyes gazdaságok élénkítését szolgáló intézkedések a jelenlegi gyenge konjunkturális helyzetben szükségesek, ezért nem leértékelési verseny kezdetét hordozzák magukban, de a monetáris döntéseknek lehet hatásuk az árfolyamra, ami persze tovagyűrűzhet.
A feltörekvő országok ennek káros hatását érzékelik, úgy értékelik, hogy ők az áldozatai a nagy jegybankok gazdaságélénkítő tevékenységének. A gazdaságokba benyomott pénz a magasabb hozam reményében a feltörekvő piacokra áramlik, ahol az árfolyam erősödését, az export visszaesését vonja maga után, és nehezen kezelhető helyzetet teremt. A chilei pénzügyminiszter, Felipe Larrain azt írja a Financial Timesban, hogy ez a folyamat nem zéró összegű játék: a veszteseknek esetleg meg kell fontolniuk a tőkemozgások korlátozását, vagyis a mennyiségi könnyítés globálisan nem kívánatos eredményre vezet.
A kétnapos ülés előtt kiszivárgott a közlemény tervezete. A résztvevők hitet tesznek a globális egyensúlyok helyreállítása mellett – közös akciók révén. De nem hagynak kétséget afelől sem, hogy „a monetáris politikának az árstabilitás őrzése mellett támogatnia kell a gazdasági fellendülés előmozdítását”. Ez a megfogalmazás pedig tükrözi a növekedést ösztönözni vágyók és a pénzügyi egyensúlyt szigorral helyreállítani akarók vitáját. Az Egyesült Államok nem szeretné elkötelezni magát számszerű deficit- és államadósságcélok mellett, holott 2010-ben a húszak torontói csúcsán abban állapodtak meg, hogy 2013-ig megfelezik a büdzsék hiányát és érdemben csökkentik az adósságot. De Washington ma más úton jár, mint az eurózóna, amely aggódva figyeli a jen mozgását.
