A Lehman Brothers bankház bukása után ismár ötödik évét taposó krízisről most Alan Blinder, az amerikai jegybank (Fed) kilencvenes években szolgált alelnöke készített összefoglaló elemzést Miután a zene elhallgatott (After The Music Stopped) címmel. A tanulmány az Egyesült Államok kormányának és monetáris hatóságának a válságkezelésével foglalkozik, azzal az igyekezetével, hogy meggyőzze a közvéleményt: az állami beavatkozás nélkül a helyzet sokkal rosszabb volna.

FOTÓ: REUTERS YANNIS BEHRAKIS

A szerző személye miatt a könyv vitát gerjesztett, feltűnést is keltett. Elsősorban Washingtonban, ahol az állam méretéről, a fenntarthatónak ítélt adósság- és deficitpályáról, a kormány gazdaságösztönző lehetőségeinek a korlátairól, a jegybank pénzteremtő, pénzpótló – sokak szerint a zenét újraindító és inflációgerjesztő – akcióiról alakult ki éles, ideológiai színekkel tarkított szembenállás demokraták és republikánusok között.

A diskurzus a kormányzati lépésekről, a jóléti állam szükségesnek vélt leépítéséről még kiélezettebb Európában. Különösen az eurózónában, amelynek számos országa mély recesszióba süllyedt – és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) friss előrejelzése szerint marad az idén is –, hatalmas munkanélküliséggel, súlyos szociális feszültségekkel, tömeges tiltakozásokkal. Az IMF mára belátta, hogy ha egyszerre sok ország erőteljes megszorító költségvetési politikát folytat, akkor a recesszió mélyebb és hosszabb lehet, mint korábban gondolta. Ezért az elnyújtottabb és az emberek tűrőképességét kevésbé próbára tevő kiigazítási programokat szorgalmazza. S bár a szuverén államok alkotta valutaövezetben a jegybank (EKB) jogosítványai korlátozottabbak, mint a tengerentúlon, s csak az árstabilitás megőrzésére terjednek ki, nyilván a tagországok politikai egyetértésével indult el új, felfedezésre váró ösvényen a frankfurti intézmény, hogy az eurózóna szétesését megakadályozza, feszültségeit csökkentse.

S most a japán kormány nyomására a szigetország jegybankja a fejlett országok inflációs céljához emeli a sajátját, és így szeretne pénzt nyomni a gazdaságba, amelynek hosszú ideje tartó stagnálása és deflációs helyzete amúgy elrettentő példaként szolgált az amerikai és az európai központi bank számára is.

A német Bundesbank elnöke, Jens Weidmann, aki az EKB útkereső, aktívabb politikáját is ellenzi, fogja a fejét, és az inflációt elutasító nemzeti hagyományt őrizve, valutaháború kirobbanásától, sőt, ami még rosszabb, a jegybanki függetlenség súlyos sérülésétől tart. Nemcsak a Távol-Keleten, hanem – a magyar kormányzati tényezők politikai-hatalmi töltetű, a szakmai érveket nem ismerő nyilatkozatai hallatán – nálunk is. Weidmann nincs egyedül, de Európában kisebbségbe szorult.

A gazdaságok rombolása mellett a válság ugyanis kikezdett örökre érvényesnek tekintett tanokat, és új megközelítéseket is kikényszerített. Nobel-díjas közgazdászok, az IMF vagy éppen az amerikai és az angol jegybank kutatói hoztak be új szempontokat a pénz szerepét, a válságban alkalmazható módszereket illetően. És – ésszerű közgazdasági érvek alapján, nem pedig a kormányzati költekezést segítendő – a jegybanki függetlenség újragondolásának igénye is felmerült. De legalább az infláció elleni harc rugalmasabb értelmezése, pontosabban: a munkanélküliség vagy a nominális GDP kívánt szintjének jegybanki célként való megjelölése érdekében.

A héten megnyílt davosi világgazdasági fórum a tanulságok jegyében azt feszegette: vajon miért nincs vagy miért lassú iramú a gazdasági növekedés, ha a jegybankok a könnyű pénz politikáját követik? Vajon nem fújódnak-e fel megint buborékok egyes pénzpiacokon annak következtében, hogy történelmi mélypontokra leeresztett kamatokkal, a nem szokványos eszközök, vagyis a kiterjesztett hitelprogramok, érték- és állampapír-vásárlások révén az amerikai, az európai és az angol jegybank dollárban számítva több ezermilliárdot nyomott a gazdaságokba? Kezdetben a kormányzati ösztönző intézkedések mellett, majd inkább azok helyett.

Sok elemző véleményét összefoglalva, az amerikai Gary Shilling azt írja: még öt év kell ahhoz, hogy a magán- és a közszféra megszabaduljon a válság előtt és alatt felszaporodott óriási adósságaitól. A pénzszűke, a hitelapadás, a kereslet visszaesésének drámai mértékű folyamatát ellensúlyoznák a jegybankok. S jól érzékelik azt a politikai közeget is, amelyben cselekedniük kell. Washingtonban az adósságplafonról és a büdzséről folyó ádáz vitát, a patthelyzetet, amelyben a jegybank tevékenykedik, de annak tudatában, hogy a kormány és a törvényhozás döntéseit nem helyettesítheti, legfeljebb támogathatja, előmozdíthatja.

Európában, ahol a bankválság államadósság-válsággá vált, s ahol e két krízis egymást erősíti, egyelőre nincs világos, átfogó, a tagországok zömét felsorakoztató terv, hogy merre fejlődjön tovább az unió. Különböző feltételeket támasztó, a lépések eltérő sorrendiségét tartalmazó víziók versengnek egymással. Közben a pénzügyi piacok a nemzethatárok közé töredeznek szét. Az erőviszonyok azonban megváltoztak: a mérleg nyelve Németország javára billen, amely a perifériára hárítaná a kiigazítás összes terhét. Az uniót eddig mozgató Berlin–Párizs-tengelyen aggasztó repedések jelentek meg. Franciaország több szolidaritást, azaz német pénzt és növekedésösztönzést várna el, de a dél-európaiakhoz hasonlóan kész a versenyképességet serkentő reformokra is.

Már csak a német–francia egyensúly helyreállításának reményében is. Nem mellékes friss fejlemény az erőviszonyok eltolódásának folyamatában, hogy Németország első számú kereskedelmi partnerévé Nagy-Britannia lépett elő, amely viszont új uniós kapcsolatra törekszik. Ilyen képlékeny helyzetben Európában is a jegybanknak kellett közbelépnie. Jogosítványát tágabban értelmezhette az állam- és kormányfőkkel folytatott megannyi egyeztetés után. Pótolnia kellett a bankszektor számára az északi erős térségbe a déli övezetből elvándorló pénzeket, megelőzni az összeomlást, a bankpánikot, elbátortalanítani az olasz és spanyol államkötvények emelkedő hozamaira spekuláló befektetőket.

A jegybanki kísérletezés a nem szokványos likviditásbővítő eszközök alkalmazásával azonban csak szükséges, bár láthatóan nem elégséges feltétele a növekedés élénkítésének. Időt nyer azonban a politika számára a döntések kiérlelésére. Az Egyesült Államok gazdasága még csak-csak bővül, de irama jócskán elmarad a munkanélküliség mérsékléséhez szükséges három százalék feletti szinttől, s az idén az ütem tovább lassul. Európában sokkal roszszabb a helyzet. Mindazon gazdaságok, amelyeknek ebben az évben a korábbi előrejelzések szerint növekedniük kellene, inkább zsugorodnak. Most már közéjük tartozik Németország,Hollandia és Franciaország. A vártnál nagyobbat esik Olaszország, Görögország. Késik a deficitcsökkentő tervek teljesítése Spanyolországban és Portugáliában.

Írország csak az üdítő kivétel az eurózónában. A német gazdasággal összefonódott magyarra viszont nyilván újabb nehéz év vár, minthogy a külső elemzők szinte egyhangúlag azt vallják, hogy a 2010 óta folytatott gazdaságpolitika a külső sokkokat nem tompította, hanem felnagyította. De a fejlett országokból a feltörekvő piacokra is áramló jegybanki pénztömeg egyelőre mérsékli a feszültséget. Ha a gazdaságok nem is, de a tőzsdék lendületet vettek a jegybanki ígéretek nyomán. Nagyon sokat javult a hangulat az állampapírok piacán is. Az eurózóna szétesésével fenyegető helyzet elmúlt. Mintha megint szólna a zene.