Kasszacserével lehet nagyot kaszálni
A Nemzetgazdasági Minisztérium adatai szerint a magyar üzleti szektor mintegy 400 ezer pénztárgépet használ, az egyik legnagyobb, a gépek szervizelésével és forgalmazásával is foglalkozó vállalkozás lapunk által megkérdezett vezetője viszont erősen eltúlzottnak érzi ezt a számot: ő úgy véli, a ténylegesen üzemben lévő berendezések száma 150-200 ezer lehet.
Ám bármelyik szám is álljon közelebb a valósághoz, az biztos, hogy az új szabályozás bevezetéséhez januárig gyakorlatilag az összeset le kell cserélni, a jelenleg használatos gépek ugyanis nem képesek az online adatkommunikációra. Kivételt csupán azok a masinák jelentenek, amelyek eleve egy internetre kötött számítógép mutációjának tekinthetők: ilyenek üzemelnek például a patikákban – de nem kizárt, hogy ezeket is nyugdíjazni kell.
A pénztárgép-forgalmazók körében egyelőre teljes a bizonytalanság: sem az ötlet előterjesztése előtt, sem azóta nem kereste meg őket senki a kormányzat vagy az adóhivatal (NAV) részéről, nem folyt semmilyen szakmai konzultáció, nem készült hatásvizsgálat. Így az ágazat szereplői is csak a saját műszaki és piaci ismereteikre hagyatkozhatnak: mint a Népszabadság kérdésére egyikük elmondta, a Bulgáriában használatos digitális pénztárgépek a bennük lévő GPRS-modul és egy külső antenna segítségével csatlakoznak a világhálóra.
A balkáni országban az új eszközök nem kerülnek többe, mint azok a régebbi típusok, amelyeket leváltottak, ez – áfa nélkül – 40 ezer forintot jelentene gépenként, de a műszaki cikkek bulgáriai árszínvonala valamivel alacsonyabb a magyarnál. Ha 150 ezer pénztárgéppel és 40 ezer forintos árral számolunk, ez egyszeri hatmilliárd forint kiadást jelent – amihez még hozzájön az „antennás” készülék használatához szükséges mobilinternet-előfizetés.
A problémák sora azonban itt nem ér véget: az országos 3G-lefedettség egyáltalán nem százszázalékos, vagyis lesznek települések, illetve akár Budapesten vagy a nagyvárosokon belüli településrészek, épületek, ahol erősítő antennákat kell felszerelni a zökkenőmentes adattovábbításhoz – pillanatnyilag nem tisztázott, hogy ennek költségeit ki viseli, de kevéssé valószínű, hogy az állam magára vállalja.
Hogy a minimum hatmilliárdért bevezetett szisztéma valóban hozni tudja-e az elvárt bevételt, az legalábbis kétséges. Sokkal fogósabb kérdés azonban – legalábbis az általunk meginterjúvolt „számlainformatikusok” szerint –, hogy a NAV miért az apróért hajol le, ahelyett, hogy a nagyobb tételeket kényszerítené be egy kontrollálható rendszerbe. A gazdasági tárca évi 500-700 milliárd forintra teszi a be nem fizetett, elcsalt áfa összegét, és ennek a pénznek legalább a háromnegyedét olyan számlák segítségével tüntetik el, amelyek legalább egymillió forintról szólnak, és amelyeket egyszerű számlatömb segítségével vagy valamilyen noname számlázóprogrammal állítanak elő.
Ha a NAV példának okáért azt írná elő, hogy az egymillió forint fölötti áfás számlákat csak egyetlen, az adóhatóság által biztosított – és a NAV szerverén „könyvelődő” – számlázóprogrammal lehet generálni (magyarul ez lenne az áfa visszaigénylésének feltétele), azt szinte költségmentesen, új eszközök beszerzése nélkül be lehetne vezetni, és arra sem lenne szükség, hogy a legkisebb, de relatíve a legtöbb pénzügyi és adminisztrációs teherrel megrakott vállalkozásokat tovább sanyargassák. Ennél is komolyabb érv azonban, hogy a nagyszámla-forgalom NAV-hoz terelése egy nagyságrenddel több állami adóbevételt ígérne, mint amit az online pénztárgépektől várnak.
Hogy miért nem a nagyobb hozammal és gazdaságfehérítő hatással kecsegtető (ráadásul sokkal olcsóbb) verziót preferálják, az rejtély – különösen annak fényében, hogy információink szerint egy készülő uniós előírás pár éven belül amúgy is kötelezővé teszi. A pénztárgép-forgalmazók mindenesetre örülnek: ahogy a fentebb hivatkozott cég vezetője megfogalmazta, most nyilván minden ügyfelük rájuk fog haragudni, de a kassza is náluk csörög majd, méghozzá – egyelőre – anélkül, hogy a NAV mindent látó szeme rajta lenne.
