Friss levegő helyett bűz és zaj
És nem csak azért, mert a zömében csak a fürdőszobák és vécék szellőzőablakaiból látható világítóudvar a ház legeldugottabb része. A lepusztult épületekben ugyanis számtalan fontosabb vagy halaszthatatlanabb feladat, például a lift felújítása, a homlokzat szigetelése, a tető javítása vár forrásra évek óta hiába.
A lichthóf takarításáról rendszerint csak akkor döntenek a társasházi közgyűlésen, ha az onnan jövő bűz és bogarak már zavarják a lakókat. Jellemzően több lakót, mert egyetlen tulajdonos kérése még nem minden házban elég nyomós ok az intézkedésre. Végső esetben az ÁNTSZ is elrendelheti a kényszertakarítást a fertőzésveszély miatt. Ugyanez a helyzet egyébként a padlásokkal is, amelyek némelyikén még a sokat látott takarítócsapatokat is megdöbbentő látvány fogadja. Nem véletlenül: a háborítatlanul ott élő galambok és egyéb élőlények bizony nem rendeltetésszerűen használják az ottani területet. (Más kérdés, hogy vannak túlzottan is népszerű padlások, amelyeket a lakók közös tárolóként használnak, legtöbbször szabálytalanul. Egy tűzoltósági ellenőrzésen az efféle szabálytalanság súlyos bírsággal terhelheti meg a társasház kasszáját.)
A külső szemlélő számára láthatatlan világ, a lichthóf a házak többségében az építéskori vakolatot vagy annak már csak a nyomát viseli. Az Extrém takarítás nevű csapat vezetőjének tapasztalatai szerint a világítóudvarokban egyre több kültéri klímaegységgel lehet találkozni, nyilván nem véletlenül, mivel e kvázi láthatatlan helyre egyszerűnek tűnik a kivezetés. Az más kérdés, hogy vajon mit, azaz milyen levegőt szívnak be az oda rakott kültéri egységek – és általuk a lakók – vagy a modern gázkazánok, amelyek kivezetőcsövét ugyancsak sokan vezetik oda.
Az eredetileg a lakás szellőztetésére szolgáló udvarokból így lesz egy teljesen más funkciójú rész, ahonnan már nem a friss levegő, hanem a madárürülék szaga és a zaj jön be többnyire. Sokan évtizedek óta nem nyitottak, vagyis nem nyitnak ablakot a lichthófra, ami látszik a párkányokra rakódott madárürülék-réteg vastagságából is. A világítóudvarokkal kapcsolatos megrendelések többsége éppen emiatt elsősorban a madárháló-szerelésre vonatkozik, az adja az apropóját, ezt viszont általában már össze szokták kötni a takarítással.
A takarítás díja igen széles skálán mozog, mivel az adott területről elszállítandó hulladék köbméterétől és az alkalmazható technikától függ. Ha a lichthófba csak a tetőről lehet bejutni, azaz kizárólag alpintechnikával megközelíthető a munkaterület, az értelemszerűen drágább munkadíjat jelent. A takarítók egyébként sok házban csak így tudnak dolgozni, mert a földszinti vagy az első emeleti tulajdonos, akinek a lakásából csak ki kellene lépni a területre, a legtöbbször nem járul hozzá, hogy az otthonán keresztül vigyék a szemetet, vagy már régen befalazta az oda nyíló ablakát. A jellemzően 2–8 négyzetméter alapterületű világítóudvarok a négy-, öt-, hatemeletes régi bérházakhoz épültek, és hajdan a házmesterek feladata volt a takarításuk. A karbantartásuk meg a háziuraké, akiknek eltűnte után ezt a feladatot nem vette át más. Mint az Olcsón takarítás csapatától megtudtuk: szerencsés esetben nemcsak a takarításra, hanem a vakolat javítására, azaz vakolásra is szól a megbízásuk.
A világítóudvarok régi fényének visszaállítása mindenesetre nem olyan összeg, amit a társasházak egy része ne tudna kigazdálkodni, ha a tulajdonosok többsége igazán fontosnak tartaná. A galambhálózás meg a takarítás néhány tízezer forintból megoldható ugyanis.
