Az átlagembert leginkább az érdekli, hogy van-e munkája és tisztes megélhetést biztosító keresete. A statisztika arról árulkodik, hogy itt nem történt előrelépés az elmúlt huszonnégy hónapban: a KSH szerint idén január és március között csaknem ugyanakkora (11,7 százalékos) volt a munkanélküliségi ráta, mint a választások előtti hónapokban (11,8 százalék). A számok mást is megmutatnak: a családalapítás mint központi kormányprogram okán a politika által kiváltságos helyzetűnek tekintett nők rátája emelkedett, miközben a férfiaké csökkent.

A pénztárcába pillantva sem a jókedv lesz úrrá az emberen: míg két éve január és március között közel 135 ezer forintot lehetett hazavinni átlagosan, idén 141 810 forint jutott a dolgozóknak. Közben tavaly az első három hónapban 4,2 százalékos volt az infláció, idén pedig 5,6 százalékos, vagyis ennyivel kevesebbet ér a fizetésünk. Összességében tehát reálértékben rosszabbul jártak az átlag szerint kereső munkavállalók, az egykulcsos adózással együtt is. Veszteségüket növelte az adójóváírás megszűnése, amit a bérkompenzáció sem tudott ellensúlyozni.

Ezek hétköznapjaink tényei. Azért, hogy nem sikerült előrébb lépni, részben persze a külső környezet is felelős. Az Európát romboló válság visszavetette a magyar gazdaságot, de a kampányban még 7 százalékos bővülést ígérő Fidesz is rátaposott a fékre. A magyar adóterhelés mindenféle fogadkozás ellenére nem csökkent, hanem nőtt, ez lefojtotta a belső fogyasztást, a beruházásokat. Egyedül az export tudta valamelyest mozgásban tartani a szekerünket, bár a legutóbbi GDP-adat szerint már az sem elég: az idei első negyedévben erőteljes mínuszba fordultunk.

Arról lehet vitatkozni, hogy ez törvényszerű volt-e: az örökség volt terhesebb, vagy a válság és a jobboldali kormány baklövései miatt ragadtunk ott, ahol voltunk két éve. Az biztosan kijelenthető, hogy a Fidesz-kormány eredetileg más gazdaságpolitikai pályát tervezett, az általuk megálmodott Magyarországnak azonban egyelőre nem látszanak a körvonalai.

Rontja az összképet, hogy az ellenzékben tett, nyilvánvalóan felelőtlen vállalások zavaros kommunikációra kényszerítették a kabinetet. Miután Brüsszelben nem tudták elérni, hogy lazább büdzsé mellett kormányozhassanak, nem maradt más hátra, mint az adókivetés, illetve olyan, valóban unikálisnak mondható lépések, mint a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítása. Mindezt úgy kellett előadniuk, hogy még véletlenül se ejtsék ki a „megszorítás” szót, pedig a kormánynak több intézkedése is volt – mint például az áfaemelés, az adójóváírás megszüntetése –, amelyek nem a multik, hanem a bérből élők terheit növelték.

Két év elteltével nem a növekedés tempójától szédeleg a magyar gazdaság, hanem attól, hogy elfogyott körülötte a levegő. S egyelőre nem látni, mi fogja beindítani a motorokat. A kormány szerint a legtöbb nagy szerkezeti reform megvalósult. Ez azonban féligazság: még azok a rendszerek sem álltak át az új működésre, amelyekről már megszületett a parlamenti döntés. Ilyen az egészségügy, ahol a tulajdonosi viták végére pontot tettek, de ettől még nem lett hatékonyabb az ellátás. Márpedig ezek az intézkedések kezdetben elszívják a pénzt. A ciklusból hátralévő két évnek tehát e strukturális reformok végrehajtásával kellene eltelnie, miközben pénzt kellene pumpálni a gazdaságba. Közben megkezdődik a felkészülés a 2014-es választásokra, ami nem a legideálisabb időszaka a fájdalmas reformoknak. A lazításra viszont nem sok teret hagy az EU, bár a recesszió árnyékában mintha enyhülne a szigor. Mindezek tükrében a ciklus második felében is az a maszatolás várható a kormánytól, ami az elsőben jellemezte: befejezetlen reformok, félig benyomott fiskális fékek. S a csodavárás, hátha megfordul a széljárás Európában, és kisöpri a recessziót.