Diétás föderáció
A közös eurókötvények bevezetésének időzítése hozta a felszínre a jóval tágabb, s persze egyező elemeket is tartalmazó vitát az unió fejlődésének irányáról. Békeidőben ez nem is volna olyan nagy baj, el lehetne bíbelődni a részletekkel. Ám most rendkívüli időket él át a huszonhetek közössége, súlyos gazdasági válságot, amelyet nem sikerült hatékonyan kezelni. Jórészt az eltérő nemzeti érdekek gyakorta ésszerű képviselete miatt. Ahhoz képest azonban, hogy milyen súlyos helyzet keletkezett Európában, igen nyugodt diskurzus folyt szerdán éjjel Brüsszelben, mintha békeidőben csevegtek volna arról, milyen formát öltsön az unió évtizedek múlva.
A bökkenő persze éppen az, hogy az átlagok mögött nagyon eltérő számok és teljesítmények húzódnak meg. Amikor Mario Monti olasz technokrata miniszterelnök arról beszél egyetemisták előtt, hogy felszakadozik a társadalom összetartó szövete, bizonyosan megértő fülekre talál Spanyolországban vagy a csőd kínjait nyögő Görögországban, de kisebb együttérzésre mondjuk a gazdaságilag sikeres és a kínai felfutást egyedül kihasználni képes Németországban, amely politikai céljainak viszonzása nélkül nem szívesen pénzeli a válság sújtotta államokat, de máig ható második világháborús bűntudata miatt nem akar nemet mondani sem. Csakhogy az euróövezet és az unió szintjén a helyzet aggasztó.
Leállt a növekedés, a térség leszakad az Egyesült Államoktól, nő a veszély, hogy a költségvetési megszorítás nyomán egyes országok lefelé tartó spirálba kerülnek, a minél rosszabb, annál rosszabb ördögi körébe. Óriási a munkanélküliség a fiatalok körében, szélsőséges nézetek és pártok törnek előre, s a negatív hatások alól a most védettebbnek látszó országok sem vonhatják ki magukat. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) főtitkára, Angel Gurria pedig a minap szenvedélyesen ecsetelte, hogy Európának minden eszköze megvolna arra, hogy rendezze a görög és az összes többi súlyos helyzetet, használhatná a mentőalapokat, a központi bankot (EKB).
De nem teszi, a válság kezdete óta késve és elégtelenül reagált, sohasem hűtötte le drámai tettekkel a felfokozott várakozásokat. Majd hozzátette: szép, szép, hogy Berlin és Párizs is a mélyebb integrációban látja a kibontakozás esélyét, csak azt nem lehet tudni, hogyan jut el oda az unió. Az EKB elnökeként pedig arról elmélkedett nemrégiben az olasz Mario Draghi, hogy Európa politikusainak ma ugyanaz volna a dolguk, mint elődeiknek a nyolcvanas években – a hetvenes esztendők válságát követően –, hogy kijelöljék az utat tíz évre előre. Akkor a cél az euró volt. Ma azt kéne meghatározni, hogyan működtethető a rendszer, amelynek hibái nyilvánvalóvá váltak.
Az idő sürget, merre tovább. Ám a 2008 októbere óta megrendezett huszonnegyedik uniós csúcstalálkozó most is elnapolta a válaszadást, s a szokásos módon a következő csúcsra halasztotta. Nem a választ, hanem a munka megkezdését, hogy mi legyen is a válasz. Ez érthető, hogy ebben a közegben maradásra szólították fel Görögországot az eurózónában. Távozása ugyanis nemcsak a tagállamok és a bankok jóval több mint 300 milliárd eurós kitettségét érintené hátrányosan, hanem kényszerűen felgyorsítaná a folyamatot a valamiféle mélyebb integráció felé.
S hogy a kép még borúsabb legyen, a szerdai vacsorán inkább a múlt kísértett, a jövő alig csillant fel. A téma, miként növekedjék az unió, nem mellékes, de szembeállítása a költségvetési kiigazítás kényszerével inkább leegyszerűsítő megközelítés, viszont alkalmas lehet arra, hogy a vita jellegét módosítsa. Egyszer ezt már eljátszották azonban. Amikor az eurót bevezették, Németország ragaszkodott ahhoz, hogy stabilitási paktumot kössenek a közös valuta bevezetésére kész államok, amelyben vállalják, hogy szigorú költségvetési politikát folytatnak.
Ám az 1995-ös válság után – emlékeztet rá friss dolgozatában Daniel Gros, az Európai Politikai Tanulmányok Központjának (CEPS) vezetője – Franciaország elérte, hogy a paktumba bevegyék a növekedés szót. A stabilitási és növekedési paktum már 1997-es elfogadásakor azt a célt szolgálta elvileg, amiről szerdán hosszasan beszélgettek a csúcs résztvevői.
Tizenöt évvel ezelőtt a növekedésösztönzés eszközeként pontosan azokat a lehetőségeket sorolták fel, mint most: a munkaerőpiac reformja, az egységes belső piac bővítése, az Európai Beruházási Bank (EIB) feltőkésítése a kis- és középvállalatok hatékonyabb finanszírozására, és az infrastruktúra fejlesztése. A helyzet Gros szerint annyiban változott, hogy infrastrukturális beruházásokra ma nem a periférián lenne szükség, hanem például Németországban.
De – tegyük hozzá – más a helyzet annyiban is, hogy a válság most az eurózónában pattant ki, először a közös valuta történetében, rögvest rávilágítva az építmény összes gyengeségére. Összefonódott a bankok és az államok adósságának a problémája, kiderült, milyen káoszt okozhat, ha a bankrendszer fölött nincs tényleges uniós felügyelet, ha nincs közös betétbiztosítás – innen a félelem, hogy ha megrohanják a görög bankokat, akkor ugyanez megtörténhet más déli államban is – és egységes bankcsődeljárás. De a brüsszeli ötlettelenség mögött mégis felvillan a remény, mintha az egész eurózónában kezdene tudatosulni, hogy mi okozta a mai krízist. A Nemzetközi Valutaalap és az OECD elemzései is hozzájárultak ehhez. Utóbbi a héten vetette papírra jelentését, amelyben az olvasható: a válság a valutaövezeten belül megbomló egyensúlyból fakadt, és ezt a folyamatot az eddigi, jóformán csak a költségvetés egyenlegére összpontosító szabályozás nem tudta kezelni.
A jelenleg erősebbnek látszó gazdaságokat az export fűtötte, a belső kereslet lanyha maradt, nem halmozódtak fel belső és külső adósságok, és a többletmegtakarítás a ma gyengébbnek mutatkozó államokba áramlott, ahol a belső kereslet élénkítette a gazdaságot, a beérkező tőke serkentette a fogyasztást és a beruházásokat, gyakorta az ingatlanpiacon, növelve a magán- és az állami adósságokat. A bérek elszakadtak a termelékenységtől és rontották a versenyképességet. Ha lefordítjuk, ez azt jelenti, hogy a német gazdaság, s annak még mindig szárnyaló exportszektora nagyon sokat profitált a periféria hitelezési felfutásából, amit egyébként a német tőkekivitel is élénkített. Ezért nem lehetséges olyan megoldást találni (s ha Berlin ehhez ragaszkodik, rosszul teszi), hogy csak az olasz, a spanyol, az ír, a portugál, a görög gazdaság igazodjék, hajtson végre durva megszorításokat és vezessen be kemény, népszerűtlen reformokat.
A német kormány tető alá hozta az uniós fiskális szerződést, amely a nemzeti joganyagokba ülteti át a kiegyensúlyozott költségvetés elvét. Ez számára fontos a jövőt tekintve. A megállapodást azonban ratifikálni kell. E körülmény miatt is hozott friss lendületet a vitába Francois Hollande megjelenése Franciaország és Mario Montié Olaszország élén. Ha nem is feltétlenül új ötleteket. Berlin erre reagál. Már emelkednek a fajlagos munkaköltségek Németországban, másutt tehát kevésbé kell csökkenteni őket, ez a társadalmi feszültségeket is csökkentheti. A magasabb német bérek nyomán élénkülhet a kereslet, mondjuk, az olasz termékek iránt, a Bundesbank barátkozik a magasabb infláció tolerálásának gondolatával.
Cserébe Hollande és Monti is a fiskális fegyelem, sőt a költségvetési politikák összehangolásának, azaz a pénzügyi integráció mélyítésének hívéül szegődött, s elismeri, hogy országa versenyképességét, termelékenységét javítani kell strukturális reformokon keresztül. De az európai forrásokat, a fentebb említett és régóta a talonban lévő eszközöket is mozgósítani kell.
Amikor a napokban a Károly-díjat Aachenben átvette Wolfgang Schäuble német kereszténydemokrata pénzügyminiszter, arról beszélt, hogy politikai unió felé kell terelni az EU-t. Nincs más választás, mert a világ elszalad Európa mellett. Az Európai Bizottság elnökét például közvetlenül kellene választani, hogy demokratikus legitimációt adjanak az európai összefogásnak. Nem az Európai Egyesült Államok létrehozását hirdette meg azonban, hiszen annak társadalmi támogatottságot nem lehetne szerezni, hanem a mainál összefogottabb Európa gondolatát fogalmazta meg.
Érdekesen cseng ez egybe azzal, amit Emma Bonino írt az Európai Külkapcsolati Tanács (ECFR) felkérésére. Az olasz szenátus baloldali alelnöke, volt európai parlamenti képviselő azt fejtegeti, hogy sikeres valutaövezet csak úgy képzelhető el, ha a résztvevők az adóztatás jogával felruházott valamiféle közös kormányt hoznak létre. Könnyített – szándékosan az amerikaiból átvéve –, „lite” föderációt képzel el, amelynek lehetősége – tényleg nincs új a nap alatt – már egy 1977-es bizottsági anyagban is megjelent, s amely a mai egy százalék helyett a GDP öt-hét százalékában határozta meg a védelmi, kutatás-fejlesztési, regionális újraelosztási kiadásokat tartalmazó, de az agrártámogatásoktól megfosztott közös költségvetés majdani lehetséges méretét.
A kezdet és a vég. A jövőbeli adósságok közös kezelését vizionáló eurókötvény Francois Hollande szerint a kezdeti lépés lehetne a pénzügyi és a politikai unió felé, mert serkentené ezt a folyamatot. Angela Merkel német kancellár szerint viszont fékezné, mert a reformok feladására ösztönözné azokat az országokat, amelyek ma drágán kapnak hitelt, ha bebújhatnának a nagyon olcsó német finanszírozás védőhálója alá. Az eurókötvény így a politikai unió következménye lehetne. A német és a francia álláspontnak közelednie kell egymáshoz – s a két fél Montiban talál ügyes közvetítőre. A status quo nyilvánvalóan nem maradhat fenn, az út a politikai unió vagy a könnyített föderáció felé visz. Ezt azért fontos rögzíteni, hogy érzékeljük, a függetlenségét és különállását retorikájában és uniós cselekvéseiben is hangsúlyozó Orbán-kormány miről marad le, miből maradunk ki.
